Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mináč, Vladimír : A szerencsegyártó (Výrobca šťastia Magyar nyelven)

Mináč, Vladimír  portréja

Výrobca šťastia (Szlovák)


Sen o nudných nebesiach

V bezváhovom stave sa výrobca šťastia vznášal v hlbokej berlínskej modrej. Nebolo to veľmi nepríjemné, nepríjemný bol iba pocit, že tam dolu niečo dôležitého zabudol, a aj ten pocit bol nepríjemný len preto, že bol vytrvalý. Vedel, že sa vznáša priamo k nebesiam a vedel aj to, že nie je v jeho silách zmeniť smer. „Kismet,“ zašepkal si odovzdane a venoval sa povznášajúcemu pocitu letu do hĺbok vesmíru. Hlboká modrá začala pomaly blednúť a bledla najprv na ľahko belasú, potom na beláskavú, až zbledla tak, že nebola ani belasá ani biela. Vtedy si uvedomil, že je v úplne bezfarebnom prostredí, a že práve to bezfarebné prostredie je raj. Podľa svojho pozemského zvyku sa začal bystro obzerať okolo seba a skoro zistil, že v bezfarebnom opare sa skrývajú bezfarebné duše v dosť masovom meradle. Po krátkom hľadaní príhodného tónu sa rozhodol pre obyčajnú pozemskú žoviálnosť a ozval sa v nekonečnom tichu: „Nejak ste pospali, kamaráti.“
Ihneď sa ozval tisíchlasý šepot a bzučanie v mnohých jazykoch. Z toho mnohojazyčného bzučania sa nakoniec vynorila odpoveď v stredovekej latinčine, ktorú výrobca šťastia vnímal ako slovenčinu s cirkevnolatinským prízvukom: „Keď tu budeš, tisíc rôčkov, milá spoluduša, nebudeš ani ty veľmi vyskakovať.“
„Tisíc rokov!“ zhrozil sa výrobca šťastia a pomyslel si na práve začatý podnik tam dole.
„Aj dvetisíc,“ povedala iná duša. Tentoraz to bol prízvuk hebrejský.
„To už klameš,“ povedal výrobca šťastia. „Preháňaš, kamarát, ja sa vyznám v letopočtoch. Je to predsa kresťanské nebo, či nie? Pred dvetisíc rokmi nebolo ešte ani založené. Ako si tu mohol byť pred založením nebies? Čo mi to vešiaš na nos?“
„Odpusť mu, milá spoluduša,“ povedal cirkevnolatinský prízvuk.
„Je tu od samého počiatku. Stráca pamäť a prehľad.“
„Starý šudier,“ povedal rozhorčene výrobca šťastia, spomenúc si na nedávnu udalosť tam dole. Bol nahnevaný, vôbec sa mu nechcelo stráviť v tom bezfarebnom prostredí nieže tisíc rokov, ale ani tisíc minút.
„A vôbec,“ povedal nahnevane. „Čo sú to za poriadky? Kde sú tu stromy?“
„Akéže stromy?“ opýtala sa duša v čírej strednej slovenčine. Pravdepodobne šlo o nebohého horára z Lipovianskej Maše.
„Napríklad, strom poznania,“ povedal výrobca šťastia.
„A figu borovú by si nechcel?“ posmievala sa duša nebohého horára. „Stromov tu niet. Možno niekedy boli, ale teraz ich niet a basta fidli.“
„To je krásne,“ povedal rozhorčene výrobca šťastia. „Ešte aj basta fidli. Ako to hovoríš, kamarát? Neučia vás tu slušným spôsobom?“
„Len papuľuj,“ povedala duša nebohého stredoslovenského horára. „Taký ti dám príučok, že zabudneš, ktorá mater ťa porodila!“
„Čo je veľa, to je veľa,“ povedal rozhnevaný výrobca šťastia. Ba chcelo sa mu aj zahrešit, ale upamätal sa, že sa to na tomto fóre nesluší. „Urážať sa nedám. Odchádzam z tohto hnusného miesta.“ Ale darmo sa namáhal, darmo vynakladal celú silu svojej ohromnej vôle, nepodal sa z miesta ani o centimeter. Až vtedy zistil, do akého ťažkého, priam neriešiteľného položenia sa dostal. Medzitým rozhovor, ktorý sa začal príchodom nováčika, pokračoval nerušene ďalej, prechádzajúc nevšímavo okolo potýčky dvoch bratských duší.
Učený sorbonský prízvuk hovoril:
„Otázka stromov je čisto teoretická.“
Ale zlostná duša, pravdepodobne dominikánska, odporovala:
„Stromy a ovocie a nahé ženské, to všetko je židovská propaganda! Ja ti dám strom poznania! Poznanie je u nás neprípustné, odovzdáva sa pri bráne.“
„Kašlem na vaše predpisy,“ povedal rozhodne výrobca šťastia, hoci bol vnútorne hlboko znepakojený. „Ostatne nikto tam nebol. Nevšimol som si nijakej brány.“
„Ten darebák,“ povedala duša dominikána. „Zase hrá bulíka.“ Dominikánova duša mala na tom mieste veľký rešpekt, hoci hodnosťou nevynikala. Ozval sa súhlasný sykot, v ktorom sa dalo rozpoznať mnohojazyčné odsúdenie neporiadneho vrátnika.
Zo sykotu sa vynorila postava vznášajúceho sa anjela. Výrobca šťastia si hneď uvedomil, že na tom anjelovi je niečo nie v poriadku, ale nevedel, čo to je. Anjel hladko pristál, poobzeral sa okolo, zrejme niekoho hľadal. Teraz ho výrobca šťastia videl zblízka: anjel mal čiernu tvár a čierne štíhle nohy. Mal bielu kamžu afrického misionára a celkove vyzeral veľmi apartne.
„Do frasovej kariky,“ nezdržal sa výrobca šťastia. „Čo to má znamenať?“
Všimol si, že duše sa od čierneho anjela odvracajú s dešpektom, ktorý tam dole nazývajú rasovými predsudkami. Čierny anjel šiel rovno k nemu, zdalo sa mu, že hrozivo blýska bielymi zubmi. Zakryl si rukami oči a zvolal:
„Apage! Odstúp odo mňa. Nič som ti neurobil.“
„Neboj sa,“ povedal čierny anjel v perfektnom basic english. „Som celkom normálny anjel.“
„Čierny anjel!“ povedal zhrozene výrobca šťastia.
„Mám výnimku od samotného pápeža,“ vysvetľoval so širokým, radostným úsmevom čierny anjel. „Kvôli Afrike, vieš? A kvôli Antilám a Južnej a Severnej Amerike, kvôli všetkým černochom sveta. Aby im večnosť v kresťanskom raji ubiehala ešte radostnejšie.“
„Aha,“ povedal výrobca šťastia, pochopiac. „Politika.“
„Mám ešte len najnižšie postavenie medzi kolegami anjelmi, som ešte len poslíčkom, ale sľúbili, že ma povýšia. To závisí od toho, ako ďaleko zájde Rím v liberalizme.“
„Ty sa akosi vyznáš,“ povedal úctivo výrobca šťastia.
„Bol som biskupom,“ odpovedal solídne čierny anjel.
„Aha,“ povedal výrobca šťastia. „Mučeníček, čo? Upálili ťa v kotlíku, čo? Kotlíkový biskup s paprikou a s domácim korením.“
„Zomrel som na infarkt,“ odporoval čierny anjel. „Neovládal som dostatočne telesné náruživosti. Následkom nemiernej náklonnosti k používaniu jedál.“
„Aké sympatické,“ vykríkol nadšene výrobca šťastia. „Konečne tu smrdí človečina. Poď na moju hruď, čierny brat! Ja som človek pokrokový, nepoznám rasové predsudky.“
„Prepáč,“ povedal čierny anjel. „Som nehmatateľný, nič by si z toho nemal. Som len vzduch, len idea, vrytá na pozadí večnosti.“
„Ach tak,“ povedal výrobca šťastia. „Pardon.“
„Nič sa nestalo,“ povedal zdvorile čierny anjel. Potom sa mu naklonil k uchu a pošepkal mu, ukazujúc čiernou rukou na okološumiace duše.
„To sú rasisti. Bieli páni. Úprimne povedané, je to nižšia rasa, odsúdená na zánik. Raz ich odtiaľto všetkých vyženieme.“
„Na zdravie,“ povedal výrobca šťastia. Potom sa aj on naklonil k uchu čierneho anjela a prosebne mu pošepol:
„Nemohol by si ma odtiaľto dostať, čierny brat?“
„Som len poslíček,“ povedal skromne bývalý biskup. „Nemám tu nijakú právomoc. Ale keď ma povýšia, budem na to pamätať.“
„Kedy to bude?“
„Čoskoro. Za sto, dvesto rokov.“
„Ďakujem pekne,“ povedal zhrozene výrobca šťastia. „Ale ja mám dolu rozbehnutý podnik.“
Čierny anjel len pokrčil plecami. Teraz sa výrobca šťastia po prvý raz so skutočnou snovou hrôzou poobzeral okolo seba a jasne si uvedomil, že nevydrží v bezfarebnej, nude. Kľakol si na kolená a zopnul ruky, bolo to po prvý raz od detských rokov.
„Som na kolenách,“ kričal svojím chraptivým pozemským hlasom, ale ozvena mu vracala hlas nebeský, strieborný, spiežovcový. „Som biedny hriešnik. Nemám tu čo hľadat. To je nejaký omyl. Fatálny omyl!“
„Ako si hrešil?“ opýtal sa cirkevnolatinský prízvuk.
„Som podvodník,“ kajal sa výrobca šťastia. „Celý život som klamal dôverčivých ľudí.“
„Máš pech,“ povedal cirkevnolatinský prízvuk. „Niet takého prikázania: Neoklameš blížneho svojho. Keby také prikázanie bolo, nebola by vznikla civilizácia. Bez klamania by nebol obchod a bez obchodu by nebol vývin. Tak.“
„To je nejaké pokrokárske,“ ozvala sa zlostná duša dominikánova. „Naďaleko to páchne marxizmom.“
„Nepáchne,“ odpovedal cirkevnolatinský prízvuk.
„Páchne!“ povedala prísne dominikánova duša. „A vôbec, som zvedavý, ako si ušiel hranici.“
„Pochádzam z IX. storočia. Vtedy ešte neboli nijaké hranice. A nijaká inkvizícia, svätý otče.“
„IX. storočie! Poznáme! Samý voľnomyšlienkár! Marxisti! Židoboľševici!“


KiadóSmena
Az idézet forrásaVladimír Mináč, Výrobca šťastia, p. 39–43.

A szerencsegyártó (Magyar)


Álom, amely az unalmas mennyországról szól

A szerencsegyártó a súlytalanság állapotába kerülve, mély berlini kék légréteg közepette emelkedett a magasságok felé. Ez nem volt túlságosan kellemetlen, kellemetlen csak az az érzés volt, hogy valami végtelenül fontosat odalent felejtett, és ez az érzés is csak azért volt kellemetlen, mert lerázhatatlanul tolakodó volt. Tudta, hogy egyenesen a mennyország felé emelkedik, és azt is tudta, hogy ezen nem áll módjában változtatni. Kiszmet, suttogta megadón, és átengedte magát annak a fennkölt érzésnek, amelyet a világűr mérhetetlen mélységei felé tartó repülés idézett elő. A mélységes berlini kék lassan halványodni kezdett, méghozzá fokozatosan: előbb nyugodt kékre halványult, azután halványkékre kopott, s végül már annyira megfakult, hogy nem volt többé kék, de fehér sem. Akkor jött rá, hogy tökéletesen színtelen környezetben lebeg, és hogy ez a színtelen környezet voltaképpen a paradicsom. Megrögzött földi szokása szerint fürgén nézelődni kezdett, s csakhamar megállapította, hogy ebben a szüntelen ködfátyolban színtelen lelkek bujkálnak, méghozzá meglehetősen tömeges előfordulási méretben. Némi töprengés után, hogy ugyan melyik lenne e környezetben a megfelelő hangnem, végül is az egyszerű, közvetlen, földi kedélyeskedés mellett döntött, s így szólalt meg a végtelen csöndben:
– Hát ti mitől vagytok olyan álomkórosak, haverjaim?
Nyomban ezerhangú susogás és morajlás támadt, de minden hang más-más nyelven morzsolta a maga mondókáját. A soknyelvű zümmögésből végül egy középkori latinsággal árnyalt hang vált ki, amely úgy hatott a szerencsegyártóra, mintha némi egyházi 1atinsággal fűszerezett szlovák szavakat hallana.
– Ha majd te is ezer éve leszel itt, kedves lélektárs, neked is elmegy a kedved a hencegéstől.
– Ezer éve! – döbbent meg a szerencsegyártó, és az éppen elkezdett odalenti vállalkozásra gondolt.
– Lehet kétezer is – szólalt meg egy másik lélek. A szavaknak ezúttal héber árnyalatuk volt.
– Át akarsz verni? – kérdezte a szerencsegyártó. – Ez már túlzás, én otthonosan mozgok az időszámításban. Elvégre ez keresztény mennyország, nemde? Kétezer évvel ezelőtt még meg sem alapították. Hogy a csudába lehettél volna itt a mennyország megalapítása előtt? Azt hiszed, nekem minden sületlenséget bedumálhatsz?
– Bocsáss meg neki, kedves lélektárs – szólalt meg az egyházi latin árnyalat. – A kezdet kezdetétől itt időzik. Kezdi elveszíteni emlékezőtehetségét és időszemléletét.
– Vén svindler – mondta a szerencsegyártó felháborodottan, mert ismét eszébe jutottak a közelmúlt odalenti eseményei. Kezdett begerjedni; semmi kedve nem volt hozzá, hogy ebben a színtelen környezetben ezer évet, de még csak ezer percet is eltöltsön.
– És egyáltalán –folytatta felborzolódva. – Micsoda rend ez itt? Hol a fák?
– Miféle fák? – kérdezte egy újabb lélek tiszta középszlovák nyelvjárásban. Hihetőleg egy Lipová Masában elhunyt erdőkerülő lelke volt.
– Például a tudás fája – berzenkedett a szerencsegyártó.
– Kutyagumi az orrodra nem kéne? – nevetett a néhai erdőkerülő lelke. – Itt semmiféle fa nincs. Lehet, hogy valaha volt, de most nincs, és punktum.
– Hát ez gyönyörű – fakadt ki a szerencsegyártó. – Még hogy punktum. Micsoda modor ez, pajtás? Úgy látszik, itt nem tanítják az illendőséget.
– Csak pofázz – mondta a néhai középszlovák erdőkerülő lelke. – Kaphatsz egy olyat a kobakodra, hogy azt is elfelejted, melyik majomanya szült erre a világra.
– Ami sok, az sok – fortyant fel a szerencsegyártó végképp felpaprikázva. Már-már elkáromkodta magát, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ezen a szinten ez nem illenék. – Nem hagyom magam sértegetni. Távozom erről az ocsmány helyről. – De hasztalanul próbálkozott, hiába vetette latba roppant akaratának minden erejét, egy centiméternyire sem bírt elmozdulni a helyéből. Csak ekkor döbbent rá, milyen súlyos, a szó szoros értelmében megoldhatatlan helyzetbe keveredett. Ezalatt a beszélgetés, amely a mennyei újonc érkeztével kezdődött, zavartalanul folyt tovább, mit sem törődve a két lélektárs szócsatájával.
Éppen egy Sorbonne-ízű, tanult hang beszélt.
– Ami azokat a bizonyos fákat illeti, ez tisztára elméleti kérdés.
Egy haragvó lélek, hihetőleg egy dominikánusé, ridegen letorkolta:
– Fák és gyümölcsök és pucér nőszemélyek, ez mind közönséges zsidó propaganda! Majd adok én neked tudás fáját! A tudás minálunk tilos; a szabályzat értelmében le kell adni a kapunál.
– Fütyülök a szabályzataitokra – mondta elszántan a szerencsegyártó, noha belül mélységes nyugtalanság kínozta. – Különben sem volt ott senki. Nem láttam semmiféle kaput.
– Ó, a csibész – morgott a dominikánus lelke. – Már megint rablómáriást játszik valahol. – A dominikánus lelke osztatlan tekintélynek örvendett, habár semmiféle különösebb tisztséget sem viselt. Helyeslő mormogás hallatszott, amelyből tisztán ki lehetett venni a lelkiismeretlen kapus címére szóló soknyelvű rosszallást.
A mormolásból ekkor egy lebegő angyal alakja bontakozott ki. A szerencsegyártó nyomban megérezte, hogy az angyal körül valami nincs rendben, de nem tudta, mi. Az angyal könnyedén leszállt, körülnézett, szemlátomást keresett valakit. A szerencsegyártó most közelről szemügyre vehette: az angyalnak fekete arca és hosszú, fekete lábszára volt. Alakját egy afrikai misszionárius fehér kámzsája borította, és egészben véve nagyon tiszteletreméltón festett.
– No, fene! – kiáltott fel önkéntelenül a szerencsegyártó. – Hát ez mit jelentsen?
Megfigyelte, hogy a lelkek bizonyos lenézéssel fordulnak el a fekete angyaltól, olyanféleképpen, amit odalent faji előítéletnek neveznének. A fekete angyal egyenesen hozzálépett, s a szerencsegyártónak úgy tűnt fel, mintha az angyal fenyegetőn villogtatná fehér fogsorát. Elfedte a kezével a szemét és felkiáltott:
– Apage! Távozz tőlem. Semmit sem követtem el ellened.
– Ne félj – mondta a fekete angyal nagyon csinos basic english árnyalattal. – Teljesen szabályszerű angyal vagyok.
– Fekete angyal! – mondta elképedve a szerencsegyártó.
– Közvetlenül a pápától kaptam a kivételezettséget – magyarázta széles, boldog mosollyal a fekete angyal. – Afrikára való tekintettel! És az Antillákra való tekintettel és Dél- és Észak-Amerikára való tekintettel, a világ összes négereire való tekintettel. Hogy még örömteljesebben tölthessék az örökkévalóságot a keresztény mennyországban.
– Vagy úgy – mondta a szerencsegyártó, felismerve a helyzetet. – Politika.
– Egyelőre még én vagyok a legalacsonyabb szintű az angyalkartársak között, még csak küldönc vagyok, de megígérték, hogy hamarosan előléptetnek. Attól függ, milyen messzire megy majd el Róma a liberalizálódásban.
– Fölöttébb tájékozott vagy – mondta elismeréssel a szerencsegyártó.
– Püspök voltam – válaszolta szerényen a fekete angyal.
– No lám – mondta a szerencsegyártó. – Holmi apró-cseprő vértanúság, mi? Beleaprítottak a bográcsba, mi? Bográcspüspök paprikásan, különféle helyi fűszerekkel ízesítve.
– Halálom oka infarktus volt – mondta a fekete angyal kimérten. – Nem bírtam elviselni a testi megpróbáltatásokat. A gyomor örömei iránt érzett leküzdhetetlen hajlamom következtében.
– De hiszem, ez roppant rokonszenvesen hangzik – kiáltott fel a szerencsegyártó elragadtatással. – Végre emberszagot orrontok. Keblemre, fekete testvérem! Én haladó gondolkodású ember vagyok, előttem ismeretlenek a faji előítéletek!
– Elnézést – mondta a fekete angyal. – Megfoghatatlan vagyok, semmi hasznod sem lenne belőle. Én csak levegő vagyok, ha úgy tetszik, egy eszme, az örökkévalóság hátterére vésve.
– Vagy úgy – mondta a szerencsegyártó. – Bocsánat.
– Nem történt semmi – mondta udvariasan a fekete angyal. Azután diszkréten a szerencsegyártó füléhez hajolt, s fekete kezével a körülöttük suhogó lelkek felé intve suttogta:
– Ezek itt fajvédők. Fehér urak. Őszintén szólva, meglehetősen alacsonyrendű fajzat, már régen pusztulásra vannak ítélve. Egy szép napon majd az egész bandát kiebrudaljuk innen.
– Kedves egészségükre – mondta a szerencsegyártó. Aztán ő hajolt a fekete angyal füléhez:
– Nem tudnál valahogy kicsempészni innen, fekete testvérem?
– Én csak küldönc vagyok – mondta szerényen a néhai püspök. –– Semmiféle hatásköröm sincs. De majd, ha előléptetnek, nem feledkezem meg rólad.
– Mikor lesz az?
– Nemsokára. Száz, kétszáz év múlva.
– Köszönöm szépen – mondta megrökönyödve a szerencsegyártó. – Csakhogy nekem odalent virágzó magánvállalatom van.
A fekete angyal vállat vont. A szerencsegyártó most nézett körül első ízben valódi álombeli borzalommal, és tökéletesen megvilágosodott előtte, hogy nem bírja ki ebben a színtelen unalomban. Térdre esett, könyörgésre kulcsolta kezét, gyermekkora óta most először.
– Térden állva esengek – kiáltotta rekedtes, földi hangján, de a visszhang mennybélien, ezüstösen verte vissza szavait. – Nyomorult bűnös vagyok. Semmi keresnivalóm itt. Ez valami tévedés lesz. Végzetes tévedés!
– Miben vétkeztél? – kérdezte az egyházi latin hangárnyalat.
– Szélhámos vagyok – vallotta töredelmesen a szerencsegyártó. – Egész életemben becsaptam a hiszékeny embereket.
– Nincs szerencséd – mondta az egyházi latin hangárnyalat. – Nem létezik olyan parancsolat, hogy ne verd át felebarátodat. Ha volna, a civilizáció sohasem jött vonna létre. Csalás nélkül nem volna kereskedelem, kereskedelem nélkül pedig nincs fejlődés. Ez a helyzet.
– Ez valami újfajta, haladó tantétel – szólalt meg a dominikánus lelke bosszúsan. – Már-már marxizmustól bűzlik.
– Nem bűzlik – tiltakozott az egyházi latin hangárnyalat.
– Bűzlik! – mondta szigorúan a dominikánus lelke. – És különben is, szerfölött érdekelne, hogyan sikerült megúsznod a máglyát.
– A IX. századból jöttem. Akkor még nem voltak semmiféle máglyák. És inkvizíció se volt, szent atyám.


KiadóTatran
Az idézet forrásaVladimír Mináč: A szerencsegyártó, p. 47–53.

minimap