Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Ballek, Ladislav: Akácok (Agáty Magyar nyelven)

Ballek, Ladislav portréja

Agáty (Szlovák)

Palánk – listy kormonárom

KORMORÁNY!
Drahí vtáci, začnime pri hlavnej veci! Volám sa Ján Jurkovič a píšem Vám o človeku, ktorého sme nazývali v našej štvrti Muž z parku. Pre nás mladších mal povesť tichého, celkom neškodného parkového blázna – pomiatol sa, hovorili dospelí, na rozume, keď sa nevedel vyrovnať so svojím životom, so stratou miesta v úrade, starou vierou a nejakým zložitým nažívaním s vlastnou ženou.
Viac nám o ňom dospelí nepovedali a on sám nás väčšmi nezaujímal. Bol to pre nás jednoducho Jozef Havrila, bývalý poštmajster, tichý blázon, a to bolo všetkom, čo sme o ňom chceli vedieť.
V Palánku znova zakvitli večné agátové lesy a hodiny mesta dospeli do roku 1965.
Jedného rána som pricestoval do nášho mesta na riadnu vojenskú dovolenku, ktorú som si načasoval tak, aby som zastihol začiatok tunajšieho južného leta. Práve dofúkal jánsky vietor, ktorý milujú pútnici. Ach, Sindibád, Sindibád!
Do našej starej Parkovej ulice som vkročil chvíľu pred svitaním – po červených strechách domov, korunách starých stromov, múroch a kroví sa rozlievalo studené svetlo, ktoré vzbudzuje rannú melanchóliu.
Chvíľu som postával pred domom, zahľadený do okien, za ktorými sa odvíjala väčšia časť môjho detstva s Pavlom a Agátou, a potom som sa zvrtol do parku, tichého kúta našich hier a zázračných rozhovorov ľudí, ktorých už niet. Nechcel som rušiť mamu v spánku – po otcovej smrti tak stíchla, až sa mi marí, že premlčala celý život.
Usalašil som sa na lavičke pod starým platanom, chvíľu rozvažujúc, či sa neutiahnuť do orgovánového krovia, v ktorom prespával svoje prehýrené noci veľký herec mesta lekárnik Filadelfi. Tašku som si položil pod hlavu, tvár zakryl brigadírkou – a vzápätí som už spal, čo mi nerobilo nijaké starosti: zdravie mi slúžilo, prešiel som tvrdým výcvikom v pohraničnom vojsku, celé týždne neschádzajúc z lesov medzi ľudí z miest, a prežil som zúrivú šumavskú zimu priamo na štátnej hranici. Cesta zo západnej hranice republiky na južnú, ktorú strážieval kedysi môj otec, trvala mi vyše dvadsať hodín, vo vlaku som si pre dobrú spoločnosť takmer nezdriemol, navyše som pred cestou ukončil službu.
Niečo po šiestej hodine ma niekto zobudil. Rýchle som sa posadil, zo zvyku hľadal obuv ako pri poplachu, vzápätí som sa spamätal a otrávene si zapálil cigaretu. Hľadel som zamračene na človeka pred sebou: bol to starší muž okolo šesťdesiatky, nízky, zavalitý, v klobúku a plášti. Prizeral sa mi s naivnou zvedavosťou. Bol to Jozef Havrila, Muž z parku.
„Dobré ránko,“ pozdravil ma ticho, so zmätkom aj výrazným nadšením v očiach – bláznovských, ako sa mi zaraz videlo, a nato sa hanblivo i srdečne usmial.
„Dobrý deň,“ zahundral som zaskočený jeho prítomnosťou, premýšľajúc, čo asi, blázon bláznivý, chce a prečo ma zobudil.
„Mladší Jurkovič, všakže?“ spýtal sa tónom, akoby ma videl pred sebou v krátkych detských nohaviciach, až ma od otrávenosti pichlo kdesi pri srdci, a znova sa hanblivo aj srdečne usmial, zložiac pritom klobúk z holej hlavy, akoby som bol starší. „Zastanem, dívam sa,“ povedal živšie, „a hovorím si: Aha, Pavluškov syn, Janko, chlapček môjho drahého krajana! Počúvam, dívam sa... Spíte, a môžete pritom prechladnúť – môj bože! A celý, celý otec! Môj bože, celý otec –– a najmä v tej pohraničiarskej uniforme!“
Zdvihol som si zo zeme čiapku, oprášil ju a dal na vrch hlavy. Prestal som sa mračiť, uvedomiac si, že tým nijako nezaženiem jeho dôverčivý starecký tón, odsadol som si a ukázal vedľa seba, aby sa posadil.
Sedel pri mne, pozoroval ma, ako fajčím, lačno vťahujem do seba dym zo zvlhnutej, dokrčenej partizánky, akoby sa mu to nevidelo, a znova sa rozhovoril.
„A kde to slúžiš?“
„Na Šumave.“
„V pohraničnom vojsku?“
„Áno.“
„Určite slúžiš na tých hraniciach dobre.“
„Mám to v krvi.“
„A ja tu žijem sám,“ povedal. „Žena odišla k najstaršej dcére varovať vnučky. Vypisuje mi, aby sám prišiel za ňou, no ja nejdem. Darmo mi píše, že tu už nemám čo hľadať – neviem odísť.“
„Prečo?“ opýtal som sa, keď zmĺkol. Tušil som, že čaká na takúto otázku.
„Pánhohvie,“ ozval sa pobavene. „Čo ma tu drží?“ zamyslel sa a hľadel vážne pred seba. „Bude to park. Starám sa oň, lebo rokmi spustol. A dívam sa, ako rastie Laukovej syn. Už je, povedzte, gymnazista! A učí sa dobre... Chvália ho. A ešte tu čakám, že sa nám vráti starý komisár mesta Beluš. Teraz by nám tu pasoval. Bolo by ho tu treba. Ak sa nám nevráti, začneme si my starší myslieť, že ten starý život bol predsa len lepší. Celé dni trávim tu v parku. Sadím, presádzam, polievam kvety, strážim deti, stromy, lavičky, trávu, studňu a orgovánový plot. Je mi tu dobre a zavše ma príde pozrieť suseda, lebo mi už neslúži srdce – lieky mi ho, tuším, pokazili. A chodí tadeto Peter Lauko. Pamätáte si na chlapcovu matku?“
„Laukovú?“
„Áno.“
„Právala tu,“ povedal som, „riadila v škole, až raz vypadla z okna.“
„Veru,“ prisvedčil, „a už jej nebolo pomoci. Aká to bývala krásna žena! Vidím ju, veru, ako dnes... A či viete, kto je otcom jej syna?“
„Vravelo sa,“ povedal som, „že...“
„Filadelfi?“ opýtal sa so záujmom a živo.
„Áno,“ prisvedčil som.
„Áno,“ povedal akosi sklamane, „tak sa vraví – skôr háda. Ľudia si pamätajú, ako Filadelfi lozil za Laukovou. A azda raz,“ zamyslel sa, „keď ju opačoval v ktorejsi práčovni, zaťala mu podistým kutáčom do chrbta, až zamdlel. Začala ho kriesiť, tešiť, a on, darebák jeden, využil jej ľútostivé srdce! A splodil s ňou syna. Bolo to tak? Čo poviete?“
„Neviem,“ povedal som a usilovne premýšľal, kým Havrila sliedil po mne zmätenými očami, akoby mi chcel vsugerovať svoju myšlienku.
Potom som sa šiel domov zvítať s mamou, najesť sa a dobre si pospať a sníval sa mi, ako doma v Palánku už celkom spravidla, farebný sen. Plietli sa mi v ňom diaľky, ďaleké púte, odchody, návraty, moji blízki, agátové lesy a ich vône, rozprávky, príhody a čoraz častejšie toto naše južné mesto, za môjho detstva plné vôní, farieb a pohanských radostí.

KORMORÁNY!
Drahí vtáci, prežil som s Mužom z parku niekoľko dní svojej vojenskej dovolenky. Ráno sme sa stretávali v parku a večer lúčili pred jeho domom, iba čo sme sa medzitým spolu u nás naobedovali a navečerali. Rozprával predovšetkým on, vlastne iba on, kým ja som ho počúval, azda tak, ako počúvali kedysi rozprávať ľudí starí kronikári – vnímal som ho ostro, usiloval som sa zapamätať si všetko, čo vyriekol, a predsa som pritom aj sníval.
Večer už Muž z parku lamentoval, ako ho toto rozprávanie vysiľuje, ráno však dobrovoľne pokračoval znova.
Najskôr ma pripútal k sebe nezvyčajnými znalosťami intímneho života susedov, väčšiny obyvateľov našej štvrte mačiek, ale aj iných ľudí z mesta, podrobnosťami z ich života, ktoré ako bývalý poštmajster a poštový úradník mohol získať iba bezočivým čítaním ich korešpondencie, a potom, keď vyčerpal vedomosti o našich spoločných známych, prekvapil ma vlastnou spoveďou, celkom otvoreným, hoci aj dosť zmäteným rozprávaním o svojom vlastnom skrytom životopise.
Počúval som ho a nemal som dojem, že strácam čas. Ani matka mi nevyčítala, že sa ním ustavične zapodievam, sama postrehla, že sa poštmajster kamsi náhli, a preto nemá kedy na prestávky, ba možno ani na predstieranie. A z jeho rozprávania som nadobudol pocit, že nič, čo prežil, nepokladá za minulú vec. Nič z toho nebolo preňho bezvýznamné, stratené, už zabudnuté, ba ani skončené, akoby sa jeho minulosť skončila dňom jeho narodenia, zrodu, kým jeho vlastná prítomnosť sa skončí až v hodine smrti. Takto nejako narábal s časom, takéto mal vedomie minulosti, prítomnosti aj budúcnosti – azda preto, že bol blázon. Všetko, čo prežil, prežíval a žil ustavične znova a znova.
S jeho rozprávaním som prežil v duchu oveľa viac dovolenky, ako to bolo v skutočnosti, a časom som si ho privlastnil. Napokon to, o čom rozprával, odvíjalo sa kedysi priamo pred mojimi očami, ale vďaka starému bláznovi vedel som o tom odrazu viac a veľa udalostí som odrazu videl inakšie.

KORMORÁNY!
Drahí vtáci, keď Muž z parku vyčerpal príbehy našich susedov a spoločných známych, začal mi rozprávať o sebe:
„Rozpoviem vám, Ján, o niečom, čomu vy už len pomocne hovoríte ľudská duša. Ak ma vypočujete, možno neoľutujete: spoznávate, Ján, hádam aspoň sčasti skrytý svet človeka, a to tak ohromeného ako zároveň ochrnutého zmenami, ktoré sa toľkým, no najmä vám mladším a najmladším účastníkom videli byť už normálne a hádam aj celkom prirodzené.
Moja hlbinná sieť, moja skrytá modrá sieť, ako ktosi nazval náš skrytý život, je zmätená. Ja vám však nechcem rozprávať o svojej duši preto, že je už zmätená, nechcem sa žalovať, ani to nemá cenu, chcem vám skôr naznačiť, ako môže duša staršieho pôsobiť na mladšieho priam až historicky, priam dávnoveko, a pritom medzi nimi stojí povedzme len pár rokov fyzického života. Tým chcem poukázať na to, čo značí v ľudskom živote prevrat a každá väčšia zmena – jedných pribrzdí, zmätie, ba aj znivočí, kým ďalším, spravidla mladším a všetkým menej závislým na starom živote, dožičí prudký štart, ako sa teraz vraví, až nevídanú akceleráciu.
S prevratmi a zmenami prichádza vždy nový a nový duch, starý sa stráca – duch času je potom zakaždým iný, a tak sa aj tento môj už nikdy viac do Palánku nevráti. A tak jedni vravíme v zhode so starým rímskym rečníkom ‚Ó, časy, ó, mravy!‘ a druhí vravia nahlas či potichu Saint-Simonove slová ,Choď stade, nech sa ta ja dos tanem!‘
Svet sa rúti dopredu, mení sa prudkosťou fyzikálnych a chemických reakcií, opája sa zázrakmi pokusov, experimentov – a tak patrí iba mladým, nezávislým a túžiacim po zmenách a absolútne veľkom a absolútne širokom uplatnení. Objavy menia svet. Čím viac objavov, tým viac zmien, čím viac veľkých objavov, tým väčší počet veľkých zmien, prevratov a revolúcií. Svet menia vlastne veľkí objavitelia – ich objavu sa musia potom prispôsobiť všetky ľudské štruktúry, vlastne všetko odhora až dolu. A kým sa zmenia naozaj, sú už staré – medzitým sa zjavil daľší objav a ľudí čakajú ďalšie zmeny, ibaže človek nie je chameleón, alebo sa bude musieť na toto zvieratko zmeniť. Niečo tým stratí, niečo získa, ale bude si musieť položiť otázku, čo je viac a kam svojím ziskom smeruje a od čoho sa stratou vzďaľuje. Ja viem, sloboda láka!
Ťažko, poviem vám, zrekapitulovať vlastný príbeh, a to aj pre množstvo zjavných a skrytých príčin, pre ktoré sa odvíjal tak alebo onak. Človek je schopný vidieť jednu a tú istú príčinu rozlične, hoci aj inak, pripisujúc jej vždy odlišný význam, ba až protichodný, preto aj vlastný príbeh človek vidí a rozpráva storako. Vždy treba povedať, že v tejto chvíli vidím svoje veci takto a takto – a ja sa budem tohto spôsobu držať! A keďže niet už vo mne sebadisciplíny, niet vo mne už ani tej disciplíny, akej sme schopní pri posudzovaní hriechov a vín iných a pri rozprávaní cudzích príbehov, v ktorých sa orientujeme vždy lepšie ako vo vlastných, v tomto svojom budem nepochybne preskakovať. Dojem si urobte sám, nevládzem myslieť na to, ako práve pôsobím a ako pôsobí moje rozprávanie – som už sám zo seba zmätený, ba akoby som neveril už ani vlastným slovám, čo je zapríčinené azda aj tým, že som roky hovoril slovami iných, už dlhšie bez svojho vlastného jazyka a vlastných slov. Koľko ráz sa pýtam sám seba: Vyjadrujem sa presne, keď hovorím slovníkom, na ktorý som si ešte vždy celkom nezvykol? Ktovie?... Veľké zmeny prinášajú aj nové slová a ak jedných radostne zadúšajú, iných idú priam zadusiť. Slová sú ako vône, ako nápoje, ako jedlá, ako kvety.


KiadóSmena
Könyvoldal (tól–ig)p. 508–513.

Akácok (Magyar)

PALÁNK – LEVELEK A KORMORÁNOKHOZ

Kormoránok!
Kedves madarak, kezdjük a legfőbb dologgal! A nevem Ján Jurkovič, és arról az emberről írok nektek, akit a városrészünkben a Parki Ember néven emlegettünk. Mi fiatalabbak úgy ismertük mint teljességgel ártalmatlan, csendes bolondot – a felnőttek szerint megháborodott elméjében, mert nem bírt belenyugodni a városban viselt hivatala meg a régi hite elvesztésébe, és nem tudott zöld ágra vergődni a feleségével.
Többet nekünk a felnőttek nem mondtak róla, maga pedig nem érdekelt különösebben bennünket. Egyszerűen elkönyveltük mint Jozef Havrila egykori postamestert és csendes őrültet, s ez volt minden, amit tudni akartunk róla.
Palánkon újra kinyíltak a halhatatlan akácerdők, és a város órája 1965-öt mutatott.
Egy reggel megérkeztem városunkba rendes katonai szabadságomra, melyet úgy időzítettem, hogy itthon éljem meg a délvidéki nyár kezdetét. Épp szűnőben volt a Szent János-napi szél, melyet szeretnek a zarándokok. Ó, Szindbád, Szindbád!
Jó öreg Park utcánk köveire közvetlen virradat előtt tettem a lábam – a piros háztetőkön, a fák koronáján, a falakon és a bokrokon akkor ömlött el a reggeli mélabút keltő, hideg fény.
Egy ideig álldogáltam a ház előtt, szememet az ablakokra függesztve, amelyek mögött Pavol bátyámmal és Agáta húgommal gyermekkorom túlnyomó részét töltöttem, aztán befordultam a parkba, abba a csendes zugba, ahol annak idején játszottunk, és én kihallgattam egynéhány, már nem létező ember csodálatos beszélgetéseit. Nem akartam felriasztani álmából anyámat – apánk halála óta annyira elcsendesedett, hogy néha úgy rémlik, egész életében meg se szólalt. Letanyáztam egy padon, egy vén platánfa alatt, s egy ideig azon gondolkoztam, ne feküdjem-e be az orgonabokrok közé, ahol a város nagy színésze, Filadelfi gyógyszerész szokta kipihenni hírhedt éjszakái fáradalmait. Táskámat a fejem alá tettem, arcomat betakartam a sapkámmal – és tüstént elaludtam, ami egy csöppet sem volt nehéz: az egészségem jól szolgált, túl voltam a hadsereg határőregységeinek kemény kiképzésén, átéltem egy tomboló šumavai telet közvetlen az országhatáron, hetekig az erdőben, városi embert nem is látva. Az út a nyugati határtól az ország déli határáig, amelyet valaha az apám őrzött, több mint húsz óráig tartott, a vonaton a kellemes társaság jóvoltából úgyszólván el se szundítottam, ráadásul a szolgálatom közvetlenül az elutazásom előtt ért véget.
Valamivel hat után valaki felébresztett. Gyorsan felültem, és a szokás hatalmánál fogva kerestem a ruhámat, mint riadókor, de nyomban feleszméltem, és bosszúsan cigarettára gyújtottam. Komor képpel néztem az előttem álló, hatvan körüli, alacsony, tömzsi férfit, aki kalapot és köpenyt viselt. Naiv kíváncsisággal pislogott rám. Jozef Havrila volt, a Parki Ember.
– Jó reggelt – köszönt halkan, és tébolyult szeme lelkesedést tükrözött, majd szégyellősen és kedvesen elmosolyodott.
– Jó napot – morogtam válaszképp kedvetlenül, és azon gondolkoztam, vajon mit akarhat tőlem ez a bolond, és miért ébresztett fel.
– Ifjú Jurkovičhoz van szerencsém, ugyebár? – kérdezte olyan hangon, mintha rövidnadrágos kölyökként látna maga előtt, úgyhogy bosszúságomban valami szíven is ütött, de a Parki Ember újra szégyellősen és nyájasan elmosolyodott, közben levette tar fejéről a kalapot, mintha most meg öregebbnek nézne. – Megállok – mondta élénkebben –, megállok, és azt mondom magamban: Ni csak, hiszen ez Pavluš fia, a Janko gyerek, az én drága földim fia! Hallgatózom, meresztem a szemem... Alszik, közben pedig meghűlhet, az ég szerelmére! És egészen, te jóisten, egészen az apja! Egészen az apja... főképp ebben a határőr-egyenruhában!
Felvettem a földről a sapkámat, leporoltam, és feltettem a fejem búbjára. Barátságos képet vágtam: ráeszméltem, hogy mogorvasággal ugyan el nem űzöm magamtól a bizalmaskodó öregembert. Odább ültem, és hellyel kínáltam magam mellett.
A Parki Ember ült mellettem, nézte, amint cigarettázom, nyelem mohón a gyűrött, nyirkos cigaretta füstjét, mintha nem tetszett volna neki a dolog, és újra megszólalt.
– No és hol szolgálsz? – kérdezte.
– A Šumavában.
– A határőröknél?
– Igen.
– Biztosan jól szolgálsz a határvidéken.
– A véremben van.
– Én meg itt élek egyedül – mondta a Parki Ember. – A feleségem elment a legidősebb lányunkhoz az unokákra vigyázni. Leveleiben hív, hogy menjek én is, de én nem megyek. Hiába írogatja, hogy nincs már itt keresnivalóm, nem tudok elmenni...
– Miért? – kérdeztem, mikor elhallgatott. Sejtettem, hogy várja ezt a kérdést.
– Isten tudja – felelte élénkebben. – Hogy mi tart itt? – nézett eltűnődve maga elé. – Valószínűleg a park. Gondot viselek rá, mert az évek során nagyon tönkrement. És figyelem, hogyan nő a Lauko lány fia. Képzelje, már gimnazista, és jól tanul!... Dicsérik. Aztán meg várom, hogy visszajöjjön a város régi komisszárja, Beluš. Nagyon elkéne ide. Szükség lenne rá. Ha nem jön vissza, mi idősebbek azt fogjuk gondolni, hogy a régi élet mégiscsak jobb volt. Egész napokat töltök itt a parkban. Ültetek, átültetek, öntözöm a virágokat, vigyázok a gyerekekre, őrzöm a fákat, a padokat, a füvet, a kutat és az orgonasövényt. Jól érzem itt magam, és néha átjön a szomszédasszonyom, megnéz, mert már baj van a szívemmel, azt hiszem, tönkretették a gyógyszerek. Aztán erre jár el Peter is, a Lauko fiú. Emlékszik a gyerek anyjára?
– A Lauko lányra?
– Igen.
– Mosni szokott a városban – mondtam –, az iskolában takarított, míg aztán egyszer kiesett az ablakon.
– Bizony – bólintott a Parki Ember –, és már nem lehetett rajta segíteni. Milyen gyönyörű nő volt! Mintha most is látnám... No és tudja-e, ki az apja a fiának?
– Azt beszélték – mondtam –, hogy...
– ... Filadelfi? – kérdezte élénk kíváncsisággal a Parki Ember.
– Igen – válaszoltam.
– Igen – mondta némiképp csalódottan a Parki Ember –, azt beszélik, illetve inkább csak sejtik. Az emberek emlékeznek rá, mennyire kerülgette Filadelfi a Lauko lányt. Aztán egyszer – gondolkozott el a Parki Ember – Filadelfi valamelyik mosókonyhában tapogatni kezdte a lányt, mire az a piszkavassal úgy végigvágott a hátán, hogy Filadelfi elájult. Erre a lány élesztgetni kezdte, vigasztalta, a léha gyógyszerész meg visszaélt a lány könyörületes szívével, és teherbe ejtette. Így volt? Mit szól hozzá?
– Nem tudom – feleltem, és elmentem haza, hogy üdvözöljem anyámat, jóllakjam, jól kialudjam magam, és mint odahaza Palánkon mindig, gyönyörű színes álmot láttam. Álmomban kavarogtak a messzeségek, a távoli utazások, elindulások, megérkezések, a hozzátartozóim, az akácerdők és az illatuk, az elbeszélések, történetek és mind sűrűbben ez a mi délvidéki városunk, mely az én gyerekkoromban tele volt illattal, színnel és pogány örömmel.

Kormoránok!
Kedves madarak, néhány napos szabadságomat együtt töltöttem a Parki Emberrel. Reggelenként a parkban találkoztunk, és este a háza előtt vettünk búcsút, közben épp hogy csak megebédeltünk és megvacsoráztunk nálunk. Elsősorban a Parki Ember beszélt, illetve tulajdonképpen csakis ő beszélt, én meg hallgattam, talán úgy, mint valaha a régi krónikások hallgatták a mesélő embereket – figyelmesen hallgattam, igyekeztem jól emlékezetembe vésni mindent, amit a Parki Ember mondott, mindazonáltal közben álmodoztam is.
Esténként a Parki Ember panaszkodott, hogy mennyire kimeríti a beszéd, de reggel önszántából mindig újra folytatta. Először azzal bilincselt magához, hogy rendkívüli módon ismerte a szomszédok, a mi macskanegyedünk, de a többi városrész lakóinak is a belső életét, olyan részleteket tudott az emberek életéből, hogy azok ismeretéhez csakis a levelek arcátlan elolvasása útján juthatott hozzá, majd amikor kifogyott a közös ismerőseinkről szerzett értesüléseiből, a személyes gyónásával lepett meg, s bár kissé zavarosan, de teljes leplezetlenséggel elmondta rejtett élete történetét.
Hallgattam a Parki Embert, és nem éreztem olyasmit, hogy fölöslegesen vesztegetem az időt. Anyám se vetette a szememre, hogy szünet nélkül a Parki Emberrel foglalkozom, ő is rájött, hogy a postamester siet valahova, nem futja hát az idejéből szünetre, sőt tán a színlelésre sem. Elbeszélései alapján úgy találtam, hogy a Parki Ember abból, amit megélt, semmit sem tekint múltnak. Számára semmi sem volt jelentőség nélküli, elveszett, a feledés homályába merült, sőt még csak befejezett se volt semmi, mintha a múltja a születése, a világra jövetele napjával ért volna véget, míg a jelene végére majd csak a halála tesz pontot. Valahogy ilyen formán bánt az idővel, ilyen volt a múlt-, a jelen- és a jövőtudata – úgy lehet, azért, mert bolond volt. Mindazt, amit valaha megélt, újra meg újra átélte, élte.
A Parki Ember elbeszélése révén a szabadságom alatt lélekben sokkal többet éltem meg, mint a valóságban. Végül is mindaz, amit tőle hallottam, egyszer valaha a szemem előtt folyt le, de a vén bolond jóvoltából egyszeriben többet tudtam mindenről, és számos eseményt másképp láttam.

Kormoránok!
Kedves madarak, mikor a Parki Ember kifogyott a szomszédainkról és közös ismerőseinkről szóló történetekből, önmagáról kezdett beszélni:
– Beszélek magának, Ján, valamiről, amit maga már csak jobb szó híján nevez léleknek. Ha végighallgat, talán nem bánja meg: úgy lehet, legalább részben megismeri egy olyan ember rejtett világát, akit nemcsak megdöbbentettek, hanem egyúttal meg is bénítottak azok a változások, amelyek sokak, főképp a maga korabeli fiatalok és a még fiatalabbak számára rendjén valónak, sőt talán egészen természetesnek látszottak.
Az én fenékhálóm, az én rejtett kék hálóm, ahogy valaki a rejtett világunkat elnevezte, zavarodott. De én nem azért akarok magának a lelkemről beszélni, mert zavarodott, nem panaszkodni akarok, nem is lenne értelme, inkább azt akarom magának jelezni, hogy egy idősebb ember lelkét mennyire ósdinak, úgyszólván ásatagnak látja olykor egy fiatalabb, holott a fizikai életnek alig néhány éve húzódik köztük. Ezzel arra akarok rámutatni, hogy mit jelent az ember életében a fordulat és minden nagyobb változás; egyeseket lefékez, megzavar, sőt megsemmisít, míg másoknak, rendszerint a fiatalabbaknak s egyáltalán a régi élethez kevésbé kötődőknek gyors rajtot, ahogy ma mondani szokás, példátlan akcelerációt biztosít.
A fordulatokkal és változásokkal mindig új szellem jön, a régi elenyészik – az idő szelleme aztán mindig más, az enyém se tér már vissza soha többé Palánkra. S így néhányan a régi római szónokkal egyetértésben felkiáltunk: „Micsoda idők, micsoda erkölcsök!”, míg mások fennhangon vagy csendben Saint-Simon szavait idézik: „Menj onnan, hadd kerüljek oda én!”
A világ rohan előre, a fizikai és kémiai reakciók hevességével változik, naponta megittasul a próbák és kísérletek csodáitól – így hát csakis a fiataloké, a független fiataloké, akik vágynak a változásokra és az abszolút méretű érvényesülésre. A világot a felfedezések változtatják. Minél több a felfedezés, annál több a változás, minél több a nagy felfedezés, annál több a nagy változás, a fordulat, a forradalom. A világot tulajdonképpen a nagy felfedezők változtatják: egy-egy ilyen felfedezéshez hozzá kell aztán idomulnia minden emberi struktúrának, felülről egészen le. S mire a struktúrák csakugyan megváltoznak, már el is avultak: közben megjelent az újabb felfedezés, és az emberek várják az újabb változásokat, csakhogy az ember nem kaméleon, vagy pedig kaméleonná kell lennie. Ezáltal valamit veszít, valamit nyer, de fel kell majd tennie magának a kérdést, mi a több, s hová tart a nyereségével, és mitől távolodik a veszteségével. Én tudom, a szabadság csábít!
Higgye el, Ján, nehéz az embernek tömören összefoglalnia a maga történetét, mégpedig azért nehéz, mert sok a nyilvánvaló és rejtett oka annak, hogy ez a történet így vagy úgy alakult. Az ember képes rá, hogy ugyanazt az okot eltérően, másképp lássa, mindig más, sőt ellentétes jelentőséget tulajdonítva neki, épp ezért az ember a maga történetét is százféleképp látja és meséli. Mondjuk meg mindig, hogy e pillanatban így és így látom a dolgaimat: nos, én ezt a módszert fogom követni! S mivel nincs már bennem önfegyelem, és nincs meg bennem az a fegyelem se, amire képesek vagyunk mások vétkeinek és bűneinek megítélésében, valamint idegen történetek elbeszélésében, melyekben mindig jobban eltájékozódunk, mint a magunkéban, ebben az én saját történetemben kétségkívül rapszodikus leszek. A benyomását alkossa meg maga. Nem bírom figyelemmel kísérni, milyen hatást teszek, és milyen hatást tesz az elbeszélésem – teljességgel zavart vagyok önmagamtól, sőt mintha már nem hinnék a saját szavaimban sem, aminek talán az az oka, hogy éveken át mások szavaival beszéltem, a tulajdon nyelvem és szókincsem nélkül. Hányszor felteszem magamnak a kérdést: Vajon pontosan fejezem ki magam, mikor olyan szókincset használok, amelyhez még mindig nem szoktam egészen hozzá? Ki tudja?... A nagy változások új szavakat is hoznak magukkal, s míg ezek némelyeket boldogsággal töltenek el, másokba valósággal belefojtják a lélegzetet. A szavak olyanok, mint a sokféle illat, mint a sokféle ital, étel, a sokféle virág.


Az idézet forrásaLadislav Ballek: Akácok, p. 638–643.

minimap