Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Eça de Queirós, José Maria : A város és a hegyvidék (A Cidade e as Serras Magyar nyelven)

Eça de Queirós, José Maria  portréja

A Cidade e as Serras (Portugál)

Numa dessas manhãs - justamente na véspera do meu regresso a Guiães, - o tempo, que andara pela serra tão alegre, num inalterado riso de luz rutilante, todo vestido de azul e ouro, fazendo poeira pelos caminhos, e alegrando toda a Natureza, desde os pássaros aos regatos, sùbitamente, com uma daquelas mudanças que tornam o seu temperamento tão semelhante ao do homem, apareceu triste, carrancudo, todo embrulhado no seu manto cinzento, com uma tristeza tão pesada e contagiosa que toda a serra entristeceu. E não houve mais pássaro que cantasse, e os arroios fugiram para debaixo das ervas, com um lento murmúrio de choro.
Quando Jacinto entrou no meu quarto, não resisti à malícia de o aterrar:
- Sudoeste! Gralhas a grasnar por todos esses soutos... Temos muita água, sr. D. Jacinto! Talvez duas semanas de água! E agora é que se vai saber quem é aqui o fino amador da Natureza, com esta chuva pegada, com vendaval, com a serra toda a escorrer!
O meu Príncipe caminhou para a janela com as mãos nas algibeiras:
- Com efeito! Está carregado. Já mandei abrir uma das malas de Paris e tirar um casacão impermeável... Não importa! Fica o arvoredo mais verde. E é bom que eu conheça Tormes nos seus hábitos de Inverno.
Mas como o Melchior lhe afiançara que «a chuvinha só viria para a tarde», Jacinto decidiu ir antes de almoço à Corujeira, onde o Silvério o esperava para decidirem da sorte de uns castanheiros, muito velhos, muito pitorescos, inteiramente interessantes, mas já roídos, e ameaçando desabar. E, confiando nas previsões do Melchior, partimos sem que Jacinto se vestisse à prova de água. Não andáramos porém meio caminho, quando, depois de um arrepio nas árvores, um negrume carregou, bruscamente, desabou sobre nós uma grossa chuva oblíqua, vergastada pelo vento, que nos deixou estonteados, agarrando os chapéus, enrodilhados na borrasca. Chamados por uma grande voz, que se esganiçava no vento, avistámos num campo mais alto, à beira de um alpendre, o Silvério, debaixo de um guarda-chuva vermelho, que acenava, nos indicava o trilho mais curto para aquele abrigo. E para lá rompemos, com a chuva a escorrer na cara, patinhando na lama, contorcidos, cambaleantes, atordoados no vendaval, que num instante alagara os campos, inchara os ribeiros, esboroava a terra dos socalcos, lançara num desespero todo o arvoredo, tornara a serra negra, bravamente agreste, hostil, inabitável.
Quando enfim, debaixo do vasto, guarda-chuva com que o Silvério nos esperava à beira do campo, corremos para o alpendre, nos refugiámos naquele abrigo inesperado, a escorrer, a arquejar, o meu Príncipe, enxugando a face, enxugando o pescoço, murmurou, desfalecido:
- Apre! que ferocidade!
Parecia espantado daquela brusca, violenta cólera de uma serra tão amável e acolhedora, que em dois meses, inalteradamente, só lhe oferecera doçura e sombra, e suaves céus, e quietas ramagens, e murmúrios discretos de ribeirinhos mansos.
- Santo Deus! Vêm muitas vezes assim, estas borrascas?
Imediatamente o Silvério aterrou o meu Príncipe:
- Isto agora são brincadeiras de Verão, meu senhor! Mas há-de Vossa Excelência ver no Inverno, se Vossa Excelência se aguentar por cá! Então é cada temporal, que até parece que os rnontes estremecem!
E contou como fora também apanhado, quando ia para a Corujeira. Felizmente, logo de manhã, quando sentiu o ar carrancudo e as folhinhas dos choupos a tremer, se acautelara com o chapéu de chuva e calçara as suas grandes botas.
- Ainda estive para me abrigar em casa do Esgueira, que é um caseiro de cá. Aquela casa, ali abaixco, onde está a figueira... Mas a mulher tem estado doente, já há dias... E como pode ser obra que se pegue, bexigas ou coisa que o valha, pensei comigo: «Nada, o seguro morreu de velho!» Meti para o alpendre... E não passara um credo quando lobriguei a Vossa Excelência... Coisa assim!... E o sr. D. Jacinto é voltar para casa, e mudar-se, que temos um dia e uma noite de água.
Mas, justamente, chuva começara a cair perpendicular, de um céu ainda negro, onde o vento se calara; para além do rio e dos montes havia uma claridade, como entre cortinas de pano cinzento que se descerram.
Jacinto repousava. Eu não cessara de me sacudir, de bater os pés encharcados, que me arrefeciam. E o bom Silvério, passando a mão pensativa sobre o negrume das suas barbas, reflectia, emendava os seus prognósticos:
- Pois, não senhor... Ainda estia! Nunca pensei. É que tornejou o vento.
O alpendre que nos cobria assentava sobre duas paredes em ângulo, de pedra solta, restos de algum casebre desmantelado, e sobre um esteio fazendo cunhal. Nesse momento só abrigava madeira, um circulo de cestos vazios, e um carro de bois, onde o meu Príncipe se sentara, enrolando um cigarro confortador: A chuva desabava, copiosa, em longos fios reluztentes. E todos três nos calávamos, naquela contemplação inerte e sem pensamento, em que uma chuva grossa e serena sempre imobiliza e retém olhos e almas.
- Ó sr. Silvério - murmurou lentamente o meu Príncipe - que é que o senhor esteve aí a dizer de bexigas?
O procurador voltou a face surpreendido:
- Eu, Excelentíssimo Senhor?... Ah sim! a mulher do Esgueira! É que pode ser, pode ser... Não imagine Vossa Excelência que faltam por cá doenças. O ar é bom. Não digo que não! Arzinho são, àguazinha leve, mas às vezes, se Vossa Excelência me dá licença, vai por aí muita maleita.
- Mas não há médico, não há botica?
O Silvério teve o riso superior de quem habita regiões civilizadas e bem providas.
- Então não havia de haver? Pois há um boticário, em Guiães, lá quase ao pé da casa aqui do nosso amigo. E homem entendido... o Firmino, hem, sr. Fernandes? Homem capaz. Médico é o dr. Avelino, daqui a légua e meia, nas Bolsas. Mas já Vossa Excelência vê, esta gentinha é pobre!... Tomaram eles para pão, quanto mais para remédios!
E de novo se estabeleceu um silêncio, sob o alpendre, onde penetrava a friagem crescente da serra encharcada. Para além do rio, a prometedora claridade não se alargara entre as duas espessas cortinas pardacentas. No campo, em declive diante de nós, ia um longo correr de ribeiros barrentos. Eu terminara por me sentar na ponta de um madeiro, enervado, já com a fome aguçada pela manhã agreste. E Jacinto, na borda do carro, com os pés no ar, cofiava os bigodes húmidos, palpava a face, onde, com espanto meu, reaparecera a sombra, a sombra triste dos dias passados, a sombra do 202!
E então, surdiu por trás da parede do alpendre um rapazito, muito rotinho, muito magrinho, com uma carita miúda, toda amarela sob a porcaria, e onde dois grandes olhos pretos se arregalavam para nós, com vago pasma e vago medo. Silvério imediatamente o conheceu.
- Como vai a tua mãe? Escusas de te chegar para cá, deixa-te estar aí. Eu ouço bem. Como vai a tua mãe?


KiadóEdição "Livros do Brasil"
Az idézet forrásaA Cidade e as Serras, p. 184-187.

A város és a hegyvidék (Magyar)

Egy szép napon - éppen másnap készültem visszatérni Guiãesba - a mindaddig oly derűs időjárás, mely változatlan jókedvvel ragyogta be a hegyvidéki tájat, csupa kékbe s aranyba öltözve, felverve az utak porát s felvidítva az egész természetet, a madaraktól a csordogáló kis vizekig egyaránt, hirtelen, olyasféle váratlan kedélyváltozással, mely annyira hasonlóvá teszi az emberhez, elkomorult, mogorva ábrázatot öltött, és egészen beburkolódzott szürke köpönyegébe, oly súlyos, oly ragályos szomorúsággal, hogy az egész hegyvidék elszomorodott tőle. Egy madár sem énekelt már, s még az erecskék is elnyújtott, mormoló zokogással menekültek be a füvek alá.
Amikor Jacinto reggel belépett hozzám, nem álltam meg, hogy gonoszul rá ne ijesszek:
- Északnyugati szél! Varjak kárognak mindenhol a gesztenyésben… Sok esőre van kilátásunk, Jacinto uram! Talán két hétig is eltart az eső! És most majd kiderül, ki szereti itt igazán a természetet, akkor is, ha így szakad az eső, ha szélvihar tombol, ha csuromvíz az egész hegyvidék!
Hercegem zsebre dugott kézzel az ablakhoz lépett:
- Valóban! Egészen beborult. Kinyittattam az egyik párizsi bőröndöt, és elővétettem magamnak egy vízhatlan esőkabátot… Nem baj! Legalább zöldebb lesz a liget. És jó, ha megismerem Tormes téli szokásait is.
De mert Melchior biztosította, hogy „csak délutánra jön meg az eső”, Jacinto úgy döntött, ebéd előtt elmegy a Corujeira dombra, ahol Silvério már várta, hogy döntsenek néhány nagyon öreg, nagyon festői, rettentő érdekes, de már korhadó, s ezért bármikor kidőléssel fenyegető gesztenyefa sorsáról. És bízva Melchior jóslatában, úgy indultunk útnak, hogy Jacinto nem öltött esőkabátot. Csakhogy még félúton se jártunk, amikor borzongás futott végig a fákon, majd hatalmas feketeség gyűlt az égen, melyből hirtelen szakadni kezdett az eső, sűrű, ferde, szélverte sugarakban, melyektől egészen megszédültünk, és kalapunkat fejünkhöz szorítva küzdöttünk a viharral. Ekkor valaki, akinek szavát rikácsolássá torzította a szél, hangosan a nevünket kiáltotta, s egy kissé följebb, egy fészertetőnél meg is pillantottuk Silvério-t, feje fölé tartott, vörös esernyővel, melyet ide-odamozgatva igyekezett jelezni nekünk, hogyan juthatunk el a legrövidebb úton addig a menedékig. Nekiiramodtunk, miközben arcunkon végigcsorgott az eső, és hadonászva, dülöngélve evickéltünk a sárban, kábán az égszakadásban, mely egy szempillantás alatt elárasztotta a földeket, megduzzasztotta a patakokat, szétrombolta a földből formált teraszokat, elkeseredetten tépázta a facsoportokat, és fekete, vadul durva, ellenséges és lakhatatlan hellyé tette a hegyvidéket.
Silvério a mező szélén várt ránk a hatalmas esernyővel, melynek védelmében végre sikerült futva elérnünk a fészertetőt, a nem várt menedéket, ahol csöpögve s kifulladva meghúzhattuk magunkat, hercegem pedig, arcát s nyakát törölgetve kimerülten dörmögte:
- A kutyafáját! micsoda szilaj erő!
Úgy látszott, megdöbbentette ez a hirtelen, heves dühkitörés, melyet az addig oly kedves és vendégszerető hegyvidék tartogatott neki, hiszen két teljes hónapon át mindig csak békét és árnyékot, nyugalmas égboltot és alig rebbenő ágakat, szelíd kis folyócskák tapintatos csobogását kapta tőle.
- Jóságos Úristen! Gyakran van errefelé ilyen vihar?
Silvério kapott az alkalmon, hogy megfélemlítse hercegemet:
- Ez, uram, most még csak nyári játszadozás! De télen nézze csak meg a méltóságos úr, ha ugyan kibírja itt addig. Akkor aztán olyan égszakadás-földindulás minden egyes vihar, hogy néha azt hiszi az ember, a hegyek is beleremegnek!
Avval elmesélte, hogy kapta el őt is a felhőszakadás, útban a Corujeira domb felé. Szerencsére még reggel, amikor érezte, milyen barátságtalan a levegő, s látta, hogy reszketnek a nyárfalevelek, elővigyázatosságból magához vette az esernyőt, és hosszú szárú csizmát húzott.
- Először arra gondoltam, hogy Esgueira, egy itteni bérlő házában húzom meg magam. Az a ház, ott lenn, ahol a fügefa van… De az asszony már napok óta beteg… S mert ki tudja, nem ragályos-e a nyavalyája, himlő vagy valami ilyesmi, azt gondoltam magamban: „Ugyan, hiszen az él sokáig, aki a biztosra megy!” Inkább errefelé jöttem tovább… És szinte még magamhoz se tértem, amikor megpillantottam a méltóságos urat… Még ilyet!... Jacinto uramnak bizony haza kellene mennie, hogy átöltözzék, mert esős napunk és esős éjszakánk lesz.
De éppen ekkor kezdett függőlegesen hullani az eső, s noha az ég még fekete volt, a szél már elállt; a folyón és a hegyeken túlról világosság derengett át, mint széthúzódó, szürke függöny szárnyai között.
Jacinto pihent. Én egyfolytában ráztam magam, s toporogtam átázott cipőmmel, melyben egyre jobban kihűlt a lábam. A derék Silvério pedig, töprengő kézzel simítva végig szakálla dús feketeségét, gondolkodott, majd módosította prognózisát:
- Nos, mégsem, uram… Még kiderül! Nem hittem volna. Merthogy megfordult a szél.
A minket oltalmazó tető két, egymással derékszögű, kőből rakott falon nyugodott, melyeket egy összedőlt viskó romjaiból emelhettek, a sarokrésznél pedig dúc támasztotta alá. Most csak fát tároltak alatta, rengeteg feleslegessé vált, üres kosarat és egy ökrös szekeret, melyre hercegem leült, hogy sodorjon egy vigasztaló cigarettát. Az eső szorgalmasan esett, hosszú, csillogó fonalakban. S mi mindhárman hallgattunk, tehetetlenül és gondolattalanul bámulva a sűrűn hulló, csendes esőt, mely mindig ugyanígy bénítja meg s ejti rabul a szemet és a lelket egyaránt.
- Silvério uram - szólalt meg lassan hercegem -, mint mondott ez előbb a himlőről?
Az intéző meglepett arccal nézett vissza rá:
- Hogy én, méltóságos uram?... Ó, igen! Esgueira felesége! Mert lehetséges, lehetséges… Ne higgye, méltóságos uram, hogy errefelé nincsenek betegségek. A levegő jó. Nem mondom, hogy nem az. Egészséges a levegő, s könnyű a víz, de néha bizony, engedelmet kérek, méltóságos uram, sok erre a váltóláz.
- De hát nincs orvos, nincs patika?
Silvério fölényesen nevetett, mint olyasvalaki, aki civilizált, jól felszerelt vidéken lakik.
- Már hogy ne lenne? Van hát egy patika Guiãesban, egészen közel Fernandes úr házához. Erti a dolgát… Firmino, ugye, Fernandes úr? Ügyes ember. Orvos ide másfél mérföldre, Bolsasban van, Avelino doktornak hívják. De hisz látja a méltóságos úr, ezek az emberek szegények!... Örülnének, ha futná kenyérre, hát még orvosságra!
És újra csönd lett a tető alatt, ahová egyre jobban behatolt az esőáztatta hegyek növekvő hűvössége. A folyón túli, ígéretes világosság nem lett szélesebb a szürkésbarna függöny két szárnya között. Odakint, az előttünk látható lejtős terepen, sáros vízerek futottak hosszan. Végül magam is leültem egy gerenda végére, idegesen és a reggeli barátságtalan kalandtól csak még éhesebben. Jacinto pedig a szekér pereméről himbálta a lábát, nedves bajuszát igazgatva és tapogatva az arcát, melyen legnagyobb rémületemre megjelent az árnyék, az elmúlt napok szomorú árnyéka, a 202-es árnyéka!
Ekkor egyszerre csak előlépett a fal mögül egy gyöngécske, vézna fiúcska, akinek vékony kis arca sárgának tetszett a koszréteg alatt, és két hatalmas, fekete szem nézett ki belőle ránk, kissé csodálkozva és kicsit félve is. Silvério rögtön ráismert.
- Hogy van anyád? Nem kell ám közelebb jönnöd, maradj csak, ahol vagy. Így is jól hallak. Hát anyád hogy van?


KiadóÍbisz Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaA város és a hegyvidék, p. 193-197.

minimap