Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Zagajewski, Adam: Kapu (Brama Magyar nyelven)

Zagajewski, Adam portréja

Brama (Lengyel)

Czy kochasz słowa tak jak nieśmiały czarodziej kocha chwilę ciszy -
już po występie, kiedy jest sam w pustej szatni, w której
płonie smolistym, tłustym płomieniem żółta świeca?
Jaka miłość dozwoli ci pchnąć ciężką bramę, tak żebyś znowu
poczuł zapach tego drewna i rdzawy smak wody z archaicznej studni,
i żebyś raz jeszcze ujrzał wysoką gruszę, dumną matronę, która w jesieni
arystokratycznie oddawała nam swe doskonałe w kształcie owoce,
poczym niemo pogrążała się w rozpatrywaniu nieszczęść zimy.
Tuż obok dymił obojętny komin fabryki i milczało brzydkie miasto,
ale w ogrodach głęboko pod cegłami pracowała niestrudzona ziemia,
nasza czarna pamięć i przepastna spiżarnia umarłych, dobra ziemia.

Jakiej odwagi trzeba, żeby pchnąć ciężką bramę,
jakiej odwagi, żeby zobaczyć was wszystkich znowu
zebranych w jednym pokoju pod gotycką lampą -
mama nieuważnie czyta gazetę, ćmy uderzają o szybę,
nic się nie dzieje, nic, zaledwie wieczór, modlitwa; czekamy...
Tylko raz żyliśmy.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://www.goldenline.pl/grupy

Kapu (Magyar)

Vajon szereted úgy a szavakat,
ahogy a félénk bűvész szereti a csend pillanatait –
már a fellépés után, mikor magára marad a kopár öltözőben, ahol
kormozó, zsíros lánggal lobog egy sárga gyertya?
Milyen szeretet engedi benyomnod a súlyos kaput, hogy újra
érezd a holt fa illatát és az ódon kút vizének rozsdás ízét,
s hogy még egyszer megpillantsd a magas körtefát, e büszke matrónát, aki ősszel
főnemesként átnyújtotta tökéletes formájú gyümölcseit,
majd némán elmerült a tél csapásainak szemlélésében.
Itt a szomszédban ontotta a füstöt a közönyös gyárkémény, hallgatott a ronda
város,
hanem a kertekben, mélyen a téglák alatt, dolgozott a fáradhatatlan föld:
a mi fekete emlékezetünk, halottaink feneketlen kamrája, a jó föld.

Milyen merészség kell, hogy benyomjuk a súlyos kaput,
milyen merészség, hogy újra szemügyre vegyünk titeket mind,
kik egybegyűltetek a szobában, a gótikus lámpa alatt –
mama szórakozottan újságot olvas, az üvegen lepkék verdesnek,
semmi sem történik, semmi, mindjárt este, imádság; várunk…
Csak egyszer éltünk.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttp://www.avorospostakocsi.hu/

minimap