Sinisgalli, Leonardo: Senki engem többé nem vigasztal (Nessuno più mi consola Magyar nyelven)

Nessuno più mi consola, madre mia.

Il tuo grido non arriva fino a me

neppure in sogno. Non arriva una piuma

del tuo nido su questa riva.

Le sere azzurre sei tu

che aspetti i muli sulla porta

e avvolgi le mani nei panni,

leggi nel fuoco le risse

che disperdono i tuoi figli

ai margini delle città?

Un abisso ci separa, una fiumana

che scorre tra argini alti di fumo.

Sono queste le tue stelle,

è il vento della terra

è la nostra speranza

questo cielo che accoglie le tue pene,

la tua volontà, la tua domanda di pace?

Tu vivi certa della tua virtù:

hai vestito i cadaveri variopinti

dei padri, hai trovato ogni notte

la chiave dei nostri sogni,

hai dato il grano per la memoria dei morti.

Noi aspettiamo il tuo segnale

sulla torre più alta.

Tu ci chiami. Sei tu

la fiamma bianca all’orizzonte?

Un’estate di lutti

ha rimosso nel ventre le antiche colpe,

ha cacciato i lupi sotto le mura dei paesi.

I cani latrano al sole di mezzogiorno,

la civetta chiede ostaggi per il lugubro inverno.

Tu ascolti, madre mia,

il pianto sconsolato delle Ombre

che non trovano requie

sotto le pietre battute

dal tonfo di fradici frutti.

Senki engem többé nem vigasztal, anyám.

És nem ér el hozzám már sikolyod

még álmomban sem. Fészkedből nem ér el

egy toll-pehely sem erre a partra.

Azúrkék este vagy?

S a kapuban öszvérre vársz?

Kezed szennyesbe túr?

A tűzből a viszályt olvasod ki,

mely fiaidat szerteszórta

a városban mindenfelé?

Szakadék választ el bennünket, füst-gátak

között rohanó vad áradat.

A te csillagaid ezek?

S reményük is tiéd?

Tiéd ez az ég, mely kínjaidat befogadja

és békére vágyó szívedet?

Bizton éltél erényeidben:

felöltöztetted őseink

tarka holttetemeit s megtaláltad

álmaink kulcsát minden éjjel

és búzát áldoztál a holtak emlékére.

A legmagasabb torony tetején

várjuk, hogy üzenj.

Szólítasz minket. A láthatáron

te vagy az a fehér láng?

Egy szomorú nyár

megmozdította méhedben a régi bűnöket,

a városok falai alá kergette a farkasokat.

A kutyák ugatnak a déli napon,

s a bagoly túszokat kér a gyászos télnek.

S te hallgatod, anyám,

az Árnyak csüggedt zokogását,

kik nem találnak nyugalmat

a kőhalom alatt,

melyre rothadt gyümölcs záporozik.