Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Montale, Eugenio: Báb (Crisalide Magyar nyelven)

Montale, Eugenio portréja
Lator László portréja

Vissza a fordító lapjára

Crisalide (Olasz)

L'albero verdecupo    

si stria di giallo tenero e s'ingromma.

Vibra nell'aria una pietà per l'avide

radici, per le tumide cortecce.

Son vostre queste piante

scarse che si rinnovano

all'alito d'Aprile, umide e liete.

Per me che vi contemplo da quest'ombra,

altro cespo riverdica, e voi siete.

 

Ogni attimo vi porta nuove fronde

e il suo sbigottimento avanza ogni altra

gioia fugace; viene a impetuose onde

la vita a questo estremo angolo d'orto.

Lo sguardo ora vi cade su le zolle;

una risacca di memorie giunge

al vostro cuore e quasi lo sommerge.

Lunge risuona un grido: ecco precipita

il tempo, spare con risucchi rapidi

tra i sassi, ogni ricordo è spento; ed io

dall'oscuro mio canto mi protendo

a codesto solare avvenimento.

 

Voi non pensate ciò che vi rapiva

come oggi, allora, il tacito compagno

che un meriggio lontano vi portava.

Siete voi la mia preda, che m'offrite

un'ora breve di tremore umano.

Perderne, non vorrei neppure un attimo:

è questa la mia parte, ogni altra è vana.

La mia ricchezza è questo sbattimento

che vi trapassa e il viso

in alto vi rivolge; questo lento

giro d'occhi che ormai sanno vedere.

 

Così va la certezza d'un momento

con uno sventolio di tende e di alberi

tra le case; ma l'ombra non dissolve

che vi reclama, opaca. M'apparite

allora, come me, nel limbo squallido

delle monche esistenze; e anche la vostra

rinascita è uno sterile segreto,

un prodigio fallito come tutti

quelli che ci fioriscono d'accanto.

 

E il flutto che si scopre oltre le sbarre

come ci parla a volte di salvezza;

come può sorgere agile

l'illusione, e sciogliere i suoi fumi.

Vanno a spire sul mare, ora si fondono

sull'orizzonte in foggia di golette.

Spicca una d'esse un volo senza rombo,

l'acque di piombo come alcione profugo

rade. Il sole s'immerge nelle nubi,

l'ora di febbre, trepida, si chiude.

Un glorioso affanno senza strepiti

ci batte in gola: nel meriggio afoso

spunta la barca di salvezza, è giunta:

vedila che sciaborda tra le secche,

esprime un suo burchiello che si volge

al docile frangente - e là ci attende.

 

Ah crisalide, com'è amara questa

tortura senza nome che ci volve

e ci porta lontani - e poi non restano

neppure le nostre orme sulla polvere;

e noi andremo innanzi senza smuovere

un sasso solo della gran muraglia;

e forse tutto è fisso, tutto è scritto,

e non vedremo sorgere per via

la libertà, il miracolo,

il fatto che non era necessario!

 

Nell'onda e nell'azzurro non è scia.

Sono mutati i segni della proda

dianzi raccolta come un dolce grembo.

Il silenzio ci chiude nel suo lembo

e le labbra non s'aprono per dire

il patto ch'io vorrei

stringere col destino: di scontare

la vostra gioia con la mia condanna.

È il voto che mi nasce ancora in petto,

poi finirà ogni moto. Penso allora

alle tacite offerte che sostengono

le case dei viventi; al cuore che abdica

perché rida un fanciullo inconsapevole;

al taglio netto che recide, al rogo

morente che s'avviva

d'un arido paletto, e ferve trepido.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.librexmontale.com

Báb (Magyar)

A sötétzöld fa halvány

sárgával sávozódik és megalvad.

A duzzadt kérgek, a mohó gyökérzet

iránt részvét reszket a levegőben.

A tiéd ez a gyér növényzet,

mely április lehelletében

nedvesen, örvendezve sarjad.

Nekem, ki az árnyból töprengve nézlek,

más cserje nő: te hajtasz zsenge gallyat.

 

Hoz neked minden perc új lombot-ágat,

s e döbbenet szebb minden illanékony

örömnél; heves hullámokban árad

a kert e rejtett zugáig az élet.

Pillantásod most a rögökre fordul;

emlékek torlódó hullámverése

a szívedig csap, és már-már elönti.

Messzi kiáltás harsan: visszazúdul

az idő, gyors forgóival a sziklák

közt eltűnik, kilobban minden emlék;

és én előrehajolok homályos

rejtekemből a készülő csodához.

 

Nem gondolsz arra, ami elrabolta

tőled, miként ma, hajdan hallgatag

társad, akit egy messze dél hozott.

Te vagy a zsákmányom, egy kurta óra

lázas emberi remegést kinálsz.

Veszíteni egy percet sem szeretnék:

ez az én részem, minden más hiúság.

Gazdagságom e verdesés, mely átcsap

most rajtad, és arcodat a magasba

fordítja; e körbetévedezése

szemeknek, amelyek már látva látnak.

 

Így halad át egy percnyi bizonyosság

farepeséssel, függönylobogással

a házak közt; de nem oldja az árny fel,

mi visszakövetel téged homálylón.

S rémlik: te is, mint én, a csonka létek

sivár poklában élsz, és neked is csak

meddő titok az újjászületésed,

elhibázott, meghiúsult csoda,

mint minden, ami mellettünk virágzik.

 

S a korláton túl a hullámverés

hogy beszél olykor a szabadulásról;

mily hirtelen szökik fel

az ábránd, füstjei szétgomolyognak.

Kígyóznak a vízen s a horizonton

szétterülnek kétárbocos hajókká.

Egyik zajtalan szárnyra kap, s az ólom

vizeket űzött sirályként surolja.

Belemerül a nap a fellegekbe,

s remegve elborul a lázas óra.

A torkunkban dicsőséges zihálás

verdes hangtalan: felbukkan a fülledt

délben a szabadító bárka, itt van,

látod a zátonyok közt ingadozni,

egy csónakot küld, mely az engedelmes

hullámverésbe áll, s várakozik ránk.

 

Ó báb, mily keserves e neve-nincsen

kínszenvedés, mely erre-arra forgat,

s messzeragad bennünket – s végülis nem

marad még csak a nyomunk sem a porban;

és egyetlen kövét se mozdítottuk

ki a nagy falnak, úgy megyünk el innen;

s tán minden meg van szabva, meg van írva,

s utunkban nem találkozunk sehol

szabadsággal, csodával,

a nem eleitől szükségszerűvel!

 

A habon s az azúrban nincs barázda.

Változnak a part jegyei – imént még

úgy voltunk itt, akár egy puha ölben.

Ránk csukódik a csönd pereme körben,

s nem nyílik meg kimondani az ajkam,

hogy a sorssal miféle

egyezséget szeretnék: vezekeljek,

bűnhődjem meg a te örömödért én.

Ez a kívánság támad bennem, aztán

már elhal minden mozdulat. A néma

áldozatokra gondolok, az élők

házának talpköveire: a szívre,

mely egy ártatlan gyermek-kacajért tűr,

pontosan metsző vágásra, halódó

máglyára, mely a száraz

karótól meglobban s izzik remegve.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap