Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Pascoli, Giovanni: A bargai óra (L'ora di Barga Magyar nyelven)

Pascoli, Giovanni portréja
Lator László portréja

Vissza a fordító lapjára

L'ora di Barga (Olasz)

Al mio cantuccio, donde non sento

se non le reste brusir del grano,

il suon dell'ore viene col vento

dal non veduto borgo montano:

suono che uguale, che blando cade,

come una voce che persuade.

 

Tu dici, E` l'ora; tu dici, E` tardi,

voce che cadi blanda dal cielo.

Ma un poco ancora lascia che guardi

l'albero, il ragno, l'ape, lo stelo,

cose ch'han molti secoli o un anno

o un'ora, e quelle nubi che vanno.

 

Lasciami immoto qui rimanere

fra tanto moto d'ale e di fronde;

e udire il gallo che da un podere

chiama, e da un altro l'altro risponde,

e, quando altrove l'anima è fissa,

gli strilli d'una cincia che rissa.

 

E suona ancora l'ora, e mi manda

prima un suo grido di meraviglia

tinnulo, e quindi con la sua blanda

voce di prima parla e consiglia,

e grave grave grave m'incuora:

mi dice, E` tardi; mi dice, E` l'ora.

 

Tu vuoi che pensi dunque al ritorno,

voce che cadi blanda dal cielo!

Ma bello è questo poco di giorno

che mi traluce come da un velo!

Lo so ch'è l'ora, lo so ch'è tardi;

ma un poco ancora lascia che guardi.

 

Lascia che guardi dentro il mio cuore,

lascia ch'io viva del mio passato;

se c'è sul bronco sempre quel fiore,

s'io trovi un bacio che non ho dato!

Nel mio cantuccio d'ombra romita

lascia ch'io pianga su la mia vita!

 

E suona ancora l'ora, e mi squilla

due volte un grido quasi di cruccio,

e poi, tornata blanda e tranquilla,

mi persuade nel mio cantuccio:

è tardi! è l'ora! Sì, ritorniamo

dove son quelli ch'amano ed amo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://digilander.libero.it

A bargai óra (Magyar)

Csöndes zugomba más zaj nem ér el,

a száraz búza neszez csak olykor,

s óraütések szállnak a széllel

a láthatatlan hegyi toronyból:

egyhangú zengés, szeliden úgy szól,

mint aki biztat, mint aki unszol.

 

Késő van, zenged, ideje, zenged,

hang, mely az égből szeliden árad.

De egy kicsit még elnéznem engedd

a fát, a pókot, méhet, a szárat,

órányi, évnyi, századnyi létet,

s vándor felhőket ívén az égnek.

 

Még hadd figyeljem mély nyugalomban

a szárnyak, lombok forgatagát itt,

s kakasszó harsan fel valahonnan,

s visszafelel rá messze a másik,

és mig a lélek máshova réved,

halljam a cserfes cinke-beszédet.

 

És szól az óra kongva megint fenn,

zendül először megütközéssel,

s aztán előbbi hangján, szelíden,

és rábeszél és gyöngéden érvel,

késztetve késztőn, int bátorítón:

késő van, így szól, ideje, így szól.

 

Ideje, sürgetsz, már hazatérnem,

szeliden zengő mennyei szózat.

De lásd, oly szép e kései, gyéren,

fátyolosan még felragyogó nap!

Késő van, értem, ideje mennem,

de egy kicsit még engedj merengnem.

 

Még egyszer engedj szívembe néznem,

múltamat újra élni magamban:

ott-e a virág csonkfa hegyében,

hol az a csók, mit sohasem adtam?

Életem engedd remete-fészkem

magános árnyán sírva idéznem.

 

És szól az óra újra, de szinte

haraggal dörren fejemre kettős

ütése, s tompul ismét szelídre,

s csöndes zugomban most ime meggyőz:

ideje immár, hogy útra váljak

szeretteimhez, szeretve várnak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap