Didajka (Magyar)
Didajka, szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fogörökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, s vagyonos
parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt az útra és házukig, méltósággal sétált reménységével. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt fekete lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott fűszagú hasuk ezt nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte,hogy a város bentlakásos iskolába írassa.
A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták, mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy
végleg otthagyhassa a cigánytelep kora estülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát.
Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő, mind leendő asszony , ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája.
Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját
megsimogatta s így szólt: Most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: jaj, nem, kérem szépen, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt! |
Didajka (Olasz)
Didajka era una bella ragazza, dal viso pieno.
Già questo faceva supporre, che da adulta non sarebbe
rimasta per sempre nel campo rom.
Agli eventi, organizzati nel villaggio, prendeva parte
regolarmente e si faceva accompagnare a casa dai figli
dei ricchi contadini.
Sua madre si metteva altezzosamente in mezzo alla strada,
e passeggiava contegnosa con la sua speranza.
Le altre ragazze provarono a prender d’esempio
il comportamento di Didajka, ma il loro naso carnoso,
le loro bocche turgide e violacee,
le loro palpeggiate cosce nere,
le loro pance dall’odore d’erba umida
non lo hanno consentito.
La pelle chiara,
le labbra sottili,
il profilo fine
di Didajka,
i suoi capelli quasi biondi
convinsero la madre di iscriverla in un collegio in città.
La comodità melanconica della luce ritmica,
le corse senza metà sui ponti della città,
gli uomini dal contegno disinvolto,
le passeggiate notturne,
tutte persuadevano Didajka nella sua decisione, di lasciar
definitivamente i crepuscoli precoci del campo rom,
la sepoltura dei neonati in numero sempre più crescente,
i cani malati delle colline ventose,
vecchiette dall’odore delle erbe
appoggiate al muro di fango.
Vide davanti a se il futuro,
un futuro privo di rischi,
dall’alito leggero.
In sincerità lei non voleva cose grandi,
semplicemente dissolversi in un ambiente,
dove nessuno avrebbe fatto caso alla sua presenza,
dove lei era uguale in tutto
agli altri e non doveva darsi delle spiegazioni
di niente
e di nessuno,
dove c’era spazio anche per lei
come futura donna,
dove il profilo fino
del suo viso somigliava al profilo delle altre donne,
dove i centesimi dell’incertezza espettorati
inghiotte per sempre
l’automa affidabile del turbinio.
Zoltan abbracciò rispettosamente la vite di Didajka,
stavano nell’anticamera dell’abitazione all’ottavo piano,
la mamma asciugò i capelli di Didajka, accarezzò il suo
visino sudato e disse:
Or sei scapigliata come un’adorabile zingarella.
Didajka stava lì tossendo,
con il pianto strozzato,
davanti ai vetri delle finestre dei due mondi non puliti,
e rispose cosi:
oh, no
per favore,
zingaro era solo mio padre,
ma lui è morto tanto tanto tempo fa!
|