Levél Magdának (Magyar)
Jaj, mag, magzat, Magda,
teremtőm, temetőm, szeretőm,
hasad hasítékját eltakarod,
én magamnak maradok,
marad az ágy, a gyász, a gyász-ágy,
lábai térdre rogynak,
s étvágytalanság gyötör lázamban,
cigarettámnak is hőemelkedése van,
hátamból kigurulnak a gerinccsigolyák,
s páncélomat: a vizes lepedőt testemen nem
igazítja meg senki,
egyedül vagyok,
magányom is elszökött,
csavargó-mezők búzaszemeit megvakítva,
csillagmagatartásom eltaszítva; az éjszaka
udvarából
- Te is elmész
szuperszonikus verebeket csúfolva,
a sípcsontodon furulyázó molekulákkal,
a csípődben ringatott őzike-szendergéssel,
ágyékodon a lelenc-simogatással,
- még zoknid is elvitted.
Itt hagytál a combodhoz guggoló mezők tavasszal
robbanó
liliom-szédüléseit dédelgetnem;
a haszontalan-keringés pályáján röpködnöm.
Szeretlek, mint anyám véletlen-forintjait, mint
Vivaldi nyarában a G-moll meleget
s telében az F-moll hóesést,
szeretlek, mint a ceruzámhoz libbenő sorokat,
mint a meg-megreggellő vasárnapot.
S tudom, hogy álmodban sírni szoktál,
én elkészítettem a vizet,
de neked az eső kellett
- kegyetlen vagy,
mint az üres cigarettásdoboz,
mint az égrenyíló-szobasors,
mint a Paralízis-sorvadás, ahogy csont és bőr
lendülettel
sétál a cipő,
- jaj, megint közel van a villamos-halál,
hűvös kerekek gurulnak lábaim elé,
s a sínek párhuzamai tenyeremen futnak össze,
de mégis ezt a szerelmet kell szeretnem,
mert nincs időm megvárni a másikat,
ebben a verekedésben kell verekednem
a combodhoz ájuló idegen ujjakkal,
jaj, csak a szerelem győz, én vereséget szenvedek,
ebben a homlokomig füstölgő háborúban,
s megint fáj a vers,
fáj a fájdalom,
s a szavak szögletein áthatolni lehetetlen;
megkeresni a logikát,
a betűk hangulatát hangszálaidon. Feltöltő | Cikos Ibolja |
Kiadó | Kozmosz könyvek |
Az idézet forrása | Madárúton |
Megjelenés ideje | 1979 |
|
Lettera a Magda (Olasz)
Ohi, seme, feto, Magda,
mia creatrice, mio cimitero, mia amante,
nascondi la fessura del tuo ventre,
io rimango per me stesso,
rimane il letto, il lutto, il letto del lutto,
cedono le loro gambe,
nella febbre l’inappetenza mi tormenta,
anche la mia sigaretta ha la temperatura,
le vertebre rotolano fuori dalla mia schiena,
e la mia corazza: il lenzuolo bagnato, sul mio corpo,
non lo sistema nessuno,
sono solo,
è fuggita anche la mia solitudine,
accecando gli occhi di grano dei campi girovaghi,
respingendo il mio atteggiamento da stella; dal cortile
della notte
- Te ne vai anche tu
dileggiando i passeri supersonici,
con le zufolanti molecole sulla tua tibia,
con sopore di cerbiatta cullato nella tua anca,
con la carezza - orfana sul tuo ventre,
- ti sei portato via pure le tue calze.
Mi hai lasciato qui, a coccolare presso le tue cosce
accovacciati,
dai gigli vertiginosi scoppiati prati di primavera;
svolazzo sull’orbita dell’inutile roteazione.
Ti amo, come i fiorini casuali di mia madre,
come il calore del Sol minore nell’estate
e la nevicata in Fa minore nell’inverno di Vivaldi,
ti amo, come le righe aderenti alla mia matita,
come le sempre risorte mattinate domenicali.
E so, che a volte piangi nel sonno,
ti avevo preparato l’acqua,
ma tu volevi la pioggia,
- sei spietata,
come la scatola delle sigarette vuota,
come il destino relegato che al ciel s’affaccia,
come l’atrofia della paralisi, lo slancio
della pelle e delle ossa
con cui passeggia la scarpa,
- ohi, la morte causato dal tram è di nuovo vicina,
ruote fresche rotolano davanti ai miei piedi, i binari
paralleli convergono nel palmo della mia mano,
eppure è quest’amore che devo amare,
perché non ho tempo di attendere un altro,
in questa lotta devo battermi contro
le dita estranee svenute presso la tua coscia,
ahimè, vince solo l’amore, io subirò la sconfitta,
in questa sino la mia fronte fumante guerra,
e di nuovo mi duole la poesia,
mi duole la sofferenza,
impossibile penetrare gli angoli delle parole;
trovare la logica,
lo stato d’animo delle lettere sulle tue corde vocali.
|