Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Ritó Szabolcs: Già pagato (Fizetve Olasz nyelven)

Ritó Szabolcs portréja

Fizetve (Magyar)

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma - Felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.

Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen A monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.

Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! – Azt hiszem így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:

A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!

Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:

Háromdimenziós szimplex!

Elhallgatott.

Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:

Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…

Megtorpantam.

Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyéként is ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.

Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.

Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.

Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.

Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.

Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!

Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.

Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellé rogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.

Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jól lakottra! De muszáj… muszáj, különben… - visított -, különben engem falnak fel!

Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

 



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásaonline feltöltés

Già pagato (Olasz)

Sono succube di Lucifero – farfugliava, dopodiché
spense la lampada. Poi, sussurrò ogni sorta di
oscenità davanti a sé, di viscere versate, di gatti con
gli occhi mucosi e piaghe purulenti, che è giunto
il giorno della distruzione della specie umana. Per
l’esattezza oggi – Saltò su dalla sedia, ritonfandosi
all’istante, come un alito esalato dopo uno sprint
iniziale.

Lì per lì credevo fosse impazzito, ma poi si rivelò, che
scrive solamente poesie. Sta lavorando giustappunto
sul Lavoro monumentale, che cambierà il mondo,
cambierà la nostra vita, al mattino, il sole invece di
sorgere tramonterà, e sorgerà a sera.

Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – gridò,
puntandomi gli occhi addosso. Avevo la sensazione,
che aspettasse qualcosa da me. Forse una risposta,
forse comprensione. A dire il vero mi sentivo in
imbarazzo, non volevo apparire un illetterato, pertanto
raccolsi tutti i miei pensieri e dal più recondito angolo
della mia mente ripescai unico detto latino, che un
tempo avevo letto sulla Wikipedia: Asperius nihil
est humili, cum surgit in altum!!! – Credo suonasse
così, in ogni caso, lo dissi con tale enfasi come se fossi
a conoscenza del suo significato. Lui, dallo stupore
aggrottò la fronte, stava per dir’ qualcosa, ma prima
che potesse proferir’ una parola, buttai là velocemente
quella definizione scientifica, che mi ricordavo dalla
scuola:

Il tetraedro è un poliedro delimitato da quattro
poligoni, con delle basi triangolari!

Si stupì! Nuovamente voleva dire qualcosa, ma io
aggiunsi velocemente:

Simplex tridimensionale!

Si ammutolì.

Mentre lui era sprofondato in sé stesso, mi misi a
frugare accuratamente tra le sue cose e mi convinsi,
che non prendeva medicinali. Errore grande, pensai,
meglio lasciarlo a sé stesso. Mi girai e mi avviai verso
la porta quando cominciò a gemere debolmente:

E’ Lucifero, che mi guida la mano! Ha preso il
controllo sul mio corpo, dalla mia penna invece
dell’inchiostro, fa scorrere del sangue…

Mi bloccai!

Corpi in putrefazione! Sudore vorticoso defluente!
Epitelio in avvizzimento!

Lì per lì non sapevo che dirgli per tranquillizzarlo.
In realtà, non capivo neppure perché qualcuno debba
ordinare cinque extra pizze piccanti, del tipo ungherese,
di 42 centimetri, per una sola persona? Mi venne il
sospetto che volesse metter’ fine così alla sua esistenza.
Poi mi ricordai, che forse si sarebbe rallegrato sapendo
che, per un ordine extra, il cliente riceve anche un dolce
ai semi di papavero. Eppure dovevo tacere, tenendo
conto che la ditta non provvedeva ai miei pasti, e non
mi lasciava neppure il tempo per pranzare, il dolce me
lo sono mangiato strada facendo. D’altronde, chi sarebbe
in grado di mangiare il dessert dopo cinque dosi di pizze
extra? Tanto più, che questo tizio confusionario non
sembrava neanche un gran mangione. Era mingherlino
come un fil d’erba avvizzita nel prato. Guardandolo,
all’istante ti vengono in mente le nazioni che soffrono
la fame.

Lucifero! – gridò nuovamente e cominciò ad accendere
e spegnere la lampada. Eppure eravamo nel mese di
giugno, le tre di pomeriggio, in pieno sole.

Diventai sempre più sconcertato. Non riuscivo a capire
che rapporto lo legasse al Lucifero, e non capivo
neppure la lampada da tavolo. Mi avvicinai e staccai
il filo.

Di luce ce n’è a sufficienza anche senza, – gli ammiccai
amichevolmente.

Lei, questo non può capire! - ricominciò di nuovo. Gettò
delle occhiate sospette in giro nella camera. Scrutò i
tavoli di fronte, esaminò il retro dei monitor, forse per
scoprire cosa si celasse dietro. Cominciò ad origliare,
come se sentisse qualcosa, poi scosse la testa e fece un
segno di resa con la mano.

Lei, questo non può capire, prosegui. Ma come potrebbe
capire com’è oscuro il mondo? Nelle menti com’è
enorme l’ignoranza! Su di loro le parole belle non
hanno alcuna presa… Alzano la testa solo di fronte
alla paura!

Battei le palpebre, senza comprendere. Pensai, potrebbe
esser’ qualcosa di vero in quel che dice, anche il mio
capo mi aveva concesso un aumento di stipendio solo
dopo aver’ minacciato in anonimato tutta la sua famiglia,
quando la sua paura divenne tale, che neppure al posto
di lavoro riuscì più a tenere il segreto, ed io, grazie ai
miei presunti collegamenti, avevo risolto il caso a cui
neppure la polizia riuscì a venirne a capo.

I vermi solitari mi scavano nel corpo! Mi infestano il
cervello! – l’omino col viso delirante scorrazzava in
giro per la stanza, poi dal tavolo spazzò giù la pizza  
per la terra, accasciandosi vicino. Squarciò i contenitori
e cominciò a divorare avidamente il primo pezzo che
gli capitò sotto mano.

A loro non basta mai! Non riesco mai a saziarli!
Ma devo…devo, altrimenti… - strillò -, altrimenti
saranno loro a divorarmi!

Avrei voluto dir’ qualcosa, o perlomeno aiutarlo in
qualche modo. Porgendogli una salvietta o apprendo
una lattina di cola, ordinata insieme alla pizza. Ma era
più avido di un branco di lupi affamato da settimane.
Forse, con un morso, mi avrebbe staccata anche la
mano… perciò decisi di seguire il consiglio del mio
cervello razionale, ciò che avrebbe fatto qualsiasi
uomo al posto mio: uscì dalla stanza, chiudendo
silenziosamente la porta del Centro Artistico, tanto
il conto era stato già pagato al momento dell’ordine.

 

 

 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap