most hogy a 75-höz értem
végre megértem
miért kell hátranézni
még akkor is
ha sóbálvánnyá válunk
és én bizony hátranéztem
kődarab állt
mögöttem
inkább oszlop
szinte bálvány
s mintha hozzám tartozna
állt a lábán
és amíg átöleltem
beleremegtem
meleg volt mint egy ember
teste
pedig már hűvös volt akkor
a hegyek közötti
éppen leszálló este
végigtapogattam
és simogattam
repedés rajta sehol
csak kusza redők
apróbb-nagyobb árkok
itt-ott egy moha-bibircsók
hozzáért ajkam is
még mindig érzem
dacos csókját mely idegen
volt de ismerős is
ahogy a kezem rátapadt
a kő felszíne remegett
minden mozdulatomra
némán
csodáltam:
micsoda kődarab!
(ebből egy valamire való szobrász egy életen át farag!)
