Kemenczky Judit: Helderlin (Hölderlin Szerb nyelven)

   kiváncsian kukucskált az ódon
tölgyek lombjai között Goethe úr házára
   aki ezidő tájt itta reggeli kávéját
   kávé után leült szivarozni
                                           s a füst
   rejtekében
   varázslatos mondatokat váltott Fausttal
                   egyetlen igaz barátjával
de ma már alig látott
az utóbbi években különös betegség kinozta
a tárgyakból vakitó fény szivárgott
a szemhéjára
izzó kvarc és homokszemcséket fújt a szél

velem ő semmiről de tényleg semmiről
igy nem tudna beszélni
                   gondolta irigyen
miközben bal zsebéből apró márványdarabot
vett elő és rálehelt
                   Mondd Empedokles
milyennek látsz te engem
                   mint a vőlegényt
felelte a kisöreg
   fekete öltönyén jázmincsokor
kezében hajlékony ecsettel a halott
mennyasszony szemöldökére és szempilláira
ezüstös vizsugárt kever
tévedsz Empedokles
   szorgalmas ujjak selyemkesztyűt
horgolnak a csontváz kezére s a síró csecsemőnek
arannyal diszitik fülét
de mind hiába
egy szeles napon e játékokkal megpakolva
                   szállni
kezdünk lefelé
mint a füst sötét palackban
mint az ifjú krétai ki a halálos szarvak fölött
elhibázta a táncot
cellámban nehéz ólomtükrök forognak
                   borotvafényük
fölmetszi virágaim zöld ütőerét

Fölöttem
a csatornák szennyes falán
az utolsó titkosírás
a balsors apró szálkás betűi sorakoznak
olvasatlanul

  je između krošnji starih hrastova znatiželjno
posmatrao kuću gospodina Getea
  on je u to doba jutarnju kafu pijuckao
  posle kafe cigaru zapalio
                                         i u skrovištu
  dima
  sa Faustom jedinim njegovim prijateljem
                   čarne misli izmenjivao
ali tad je već jedva video
u zadnje vreme neobična bolest ga je nagrizla
oči su mu bili sa predmeta isijanom svetlošću
zaslepljeni
vetar je užarene mrvice kvarca i peska nosio
sa mnom ni o čemu ali stvarno ni o čemu
ne bi znao tako pričati
                   mislio je zavidno
dok je iz levog džepa sitan komad mramora
vadio i dahom zamaglio
                   Reci Empedokle
kakvog me vidiš
                   kao mladoženju
odgovorio je čovečuljak
  na crnom odelu buket jasmina je imao
sa vitkim kistom je
srebrnastim mlazom vode kitio
obrve i trepavice mrtve neveste
varaš se Empedokle
  vredni prsti svilene rukavice
pletu na ruke kostura a uho plačnog dojenčeta
zlatom kite
ali zalud
jednog vetrovitog dana natovareni s tim igračkama
                   počinjemo
se spuštati
kao dim u tamnoj butelji
kao mladi kritanac ko je među smrtonosnim rogovima
pogrešio korake
u mojoj ćeliji teška olovna ogledala se vrte
                   njihov oštar sjaj
prereže žile kucavice mojih cvetova

Nad mnom
na zidovima prljavih oluka
nepročitano
sitna dlakava slova zla kobi
se nizaju