Balla Zsófia: Vorgefühl des festes (Az ünnep előérzete Német nyelven)

Egy hónap, másfél hónap

derengő idő,

szomjas várakozás és

vízfoltos cipő.

Sötét, freccsenő hajnal,

hajnalban keszeg

gyermekkor - narancs és öt pár

férfizokni lebeg.

Idő, melyben a titkos

bizonyság remeg:

van győzelem, kigyullad

a mécs, kútlánggal ég!

Házunkon megfeneklik

és zölden vedlik, süllyed

a téli félsötét.

Az ünnep a város fölött

vagy a fagy mögött őrködött

és ringatta a zöld ködöt.                       

Gyűjtöttem őt, magamba loptam.

Alig volt több, mint a mindennapokban.

De mondd, miféle ünnep ez,

e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott

szikra, mely sistereg, neszez

s szertezáporoz száz szilánkot?

Az ünnep minden naptól messze van.

Mint időtől az óra mutatója.

Szívem évről évre másként hangtalan.

A gép kattog, köhög, kopácsol.

Egyre gyakrabban jár karácsony.

Feltekeredik a tél, mint a pólya.

Már annyi gyász zuhog a Hold alatt.

Már annyi nő szül, már annyi gyász szül

füstölgő vasat.                                     

Már annyian hevernek

e halomra lőtt

varjak a győzelemnek

küszöbe előtt.

Annyi test fonadéka

jelöl egyetlen helyet.

Már annyi gyertya ég a

csillagok helyett.

Közeleg,

érzem, a nagy vizeken

siklik egyre közelebb

a várva-várt

mellkasba zárt

tüzes üzenet.

A torkom elszorítja

egy piros hangszalag.

Marad örök az ünnep messze, távol.

Beteljesülni fél. Megfoszt magától.

Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó.

Isten ígérgetése, hamis váltó. 

Izzik, tágul a tér.

Naptárában vakító szünnap.

Bársonyos hiány itt az ünnep.

Ein Monat, anderthalb

hindämmernde Zeit,

durstiges Warten und

wasserfleckiges Schuhwerk.

Düstere feuchte Dämmerung,

darin schwebend

die dünne Kindheit – Orangen

und fünf Paar Männersocken.

Zeit, in welcher geheime

Gewißheit zittert:

es gibt einen Sieg, das Öllicht

flammt auf, es lodert und fackelt!

Das winterliche Dämmerlicht

strandet auf unserem Haus

und wirft seine grünliche Haut ab,

es sinkt immer tiefer.

Das Fest hielt Wache über der Stadt

oder hinter dem Frost

und wiegte den grünen Nebel.

Ich nahm das Fest in mir auf, verstohlen.

Es hatte kaum mehr als im Alltag gewogen.

Doch sag, was ist dieses Fest,

dieses Streulicht, der Funke, der aus einer

Stichwunde sickert, der zischt und prasselt

und Hunderte Nadeln versprüht?

Das Fest ist weit von allen Tagen entfernt.

Wie die Zeiger der Uhr von der Zeit.

Mein Herz schweigt von Jahr zu Jahr anders.

Die Maschine keucht, klappert und knarrt.

Weihnachten kommt immer schneller.

Der Winter wickelt sich auf wie ein Verband.

So viel Trauer ergießt sich unter dem Mond.

So viele Frauen gebären, so viel Trauer gebiert

das rauchende Eisen.

So viele liegen bereits,

Krähen, zu Haufen geschossen,

vor der Schwelle des Sieges.

So viele Leiber, verflochten,

bezeichnen einen einzigen Ort.

So viele Kerzen brennen

an Stelle der Sterne fort.

Sie naht,

ich fühle es, über die großen Wässer

gleitet sie immer näher heran,

die heiß ersehnte

feurige Botschaft

in einen Brustkorb geschlossen.

Ein rotes Stimmband

würgt meine Kehle.

Das Fest bleibt ewig, in weiter Ferne.

Es flieht die Vollendung. Beraubt mich seiner.

Nicht eingelöste Verlockung, nur heuchelnde Wörter.

Versprechungen Gottes, ein fauler Wechsel.

Der Raum erglüht, er weitet sich aus.

Ein gleißender freier Tag im Kalender.

Hier ist das Fest ein samtener Mangel.