Lászlóffy Aladár: Julijin grob (Júlia sírja Szerb nyelven)

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fú boldog, hát komoly,
mint a férfak ilyenkor: „Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja –
„Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –”
„… melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő.”
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.
A fénykörén kívül totyognak később
a férfak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.

Kad se dvoje još jako vole, planove
na balkonu, u večno prisnom prizoru
prave, i zagrljeni žele koračati
sumornim bulevarima i okolnim bregovima.
Uz rascvale tulipane skida devojka
cipele visokih potpetica i mirno se odmara
na kaputu mladića. Dole je grad u večernjem
svetlu. Radostan je mladić i ozbiljan
kao što muškarcu priliči: „Videćeš,
ostariću i nećeš me voleti“ – kaže –
„Tromo će tapkati stari profesor, a ti…“ –
„… kraj tebe ću biti, jer ženu profesora
istom brzinom gazi vreme.“
I polaze, ne hajući za vreme,
dok ljubav žari u njima trenutke
vere i svaku poru njihovog života
osvetljava.
Ljubav je lampa, kao i svaka druga lampa.
Kasnije izvan osvetljenog kruga
tapkaju ostareli muškarci i sagnuvši se
za ispalom palicom, njihove ruke
udaraju o samotnu zemlju, o jedinstvenu humku:
u Julijin grob.