Madách Imre: La tragédie de l'homme (Az ember tragédiája Francia nyelven)
Az ember tragédiája (Magyar)Harmadik szín (Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.) Ádám Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni. Éva Én meg lugost csinálok, épen olyat, Mint az előbbi, s így közénk varázslom A vesztett Édent. Lucifer Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amíg belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének. Ádám Rejtélyeket beszélsz. Igérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény? Lucifer Hát nem érzed-e? Ádám Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. Lucifer félre Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szíved, villámok ha égnek. Éva Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek. Lucifer félre Dicső eszmény, mit a nő szíve hord, Megörökítni a bűnös nyomort. Ádám Mit is köszönjek néki? Puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen Terhére, csak fáradságom gyümölcse. A kéjet, amit egy ital viz ád, Szomjam hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon - Amely nyomán jár - a lehangolásban. De hogyha a hálának csatja mind Le is hullt rólam, bár szabad levék Alkotni sorsom és újból lerontni, Tapogatózva amit tervezék - Ahhoz segélyed sem kellett talán, Megbírta volna azt saját erőm. S te nem mentél meg a súlyos bilincstől, Mellyel testem por földéhöz csatol. Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, Talán egy hajszál - annál szégyenebb -, Mi korlátozza büszke lelkemet. Nézd, ugranám, és testem visszahull, Szemem, fülem lemond szolgálatáról, Ha a távolnak kémlem titkait; S ha képzetem magasb körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz. Lucifer Ezen kötél erősb, mint én vagyok. Ádám Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen, Ha e láthatatlan pókháló, e semmi, Mit százezer lény észre sem veszen, S hálója közt szabadság érzetével Fickándozik, mit csak nehány kivált Magasb szellem sejt, még dacol veled. Lucifer S csakis ez az, mi vélem bír dacolni, Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed, Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan, Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl, Mi egy világot rendít és teremt, Mert látásától megszédűlne a fej. Csak ember műve csillog és zörög, Melynek határa egy arasznyi lét. Ádám Hagyd megtekintnem hát e működést - Egy perce csak, keblem, tudod, erős -, Mely rám befolyhat, aki enmagamban Olyan különvált és egész vagyok. Lucifer Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet. De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. - Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz Mi áradat buzog fel így körűlem, Magasba törve szakadatlanúl, Hol kétfelé vál s a földsarokig Vihar gyanánt rohan? Lucifer Az a melegség, Mely életet visz a jegek honába. Ádám Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut Mellettem el, hogy félek, elsodor, És mégis érzem éltető hatását: Mi az, mi az? Elkábulok belé. - Lucifer Ez a delej. Ádám Alattam ing a föld. Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn, Ellentállhatlan, mely alak után tör, Életre küzd. Amarra mint jegec, Emerre mint rügy. Oh, e zűr között Hová lesz énem zárt egyénisége, Mivé leszesz, testem, melyben szilárd Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Te elkényeztetett gyermek, ki bajt S gyönyört szerezsz számomra egyiránt. Nehány marok porrá sülyedsz-e csak, Míg többi lényed víz és tünde lég, Mely még imént piroslott és örült, S legott voltammal a felhőbe gőzölt? Minden szavam, agyamban minden eszme Lényemnek egy-egy részét költi el. Elégek! - És a vészhozó tüzet Talán rejtélyes szellem szítogatja, Hogy melegedjék hamvadásomon. - El e látással, mert megőrülök. Ily harcban állni száz elem között Az elhagyottság kínos érzetével, Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el Magamtól azt a gondviseletet, Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, S tudásom óhajt - oh de hasztalan. Éva Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is. Ha majd te harcolsz a fenevadakkal, Vagy én lankadva kertünk ápolom, Körültekintek a széles világon, És égen-földön nem lesz egy rokon, Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon, Nem így volt ám ez egykor, szebb időben. Lucifer gúnyosan Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek, Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl, S alárendeltség oly szükségetek: Idézek én fel istent számotokra, Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg: E földnek szellemét, ismérem őt Az égi karból, szép szerény fiú. - Jelenjél meg, szellem, Látod, nem bírsz velem, Az ősi tagadás Hiv, hisz nem merne más. A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve Lucifer hátralépve Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak, A föld nemtője gyönge és szelíd. A Föld Szellemének szava Mit gyöngeűl látál az égi karban, Az önkörében végtelen, erős. - Im itt vagyok, mert a szellem szavának Engednem kelle, ámde megjegyezd, Hogy fölzaklatni s kormányozni más. Ha felveszem saját képem, leroskadsz, S eme két féreg itt megsemmisűl. Lucifer Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogyha istenűl fogad? A Föld Szellemének szava Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel. Eltűnik A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik Éva Ah, nézd e kedves testvér arcokat, Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, Nincs többé elhagyottság, rengeteg, A boldogság szállott közénk velek. Ők adnak búnkban biztató szavat, A kétkedésben jó tanácsokat. Lucifer Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot - Kik, amint kértek, már határozátok - Mint épp e kedves tünde alakoktól, Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól: A tiszta szívre mosolyogva néznek, Ijesztő réműl a kétségb'esőnek; Ők kísérendnek végig száz alakban, Százféleképen átalváltozottan, A fürkésző bölcs észnek üde árnya S örök ifjú sziveknek ideálja. Ádám Mit ér, mit ér e játék csillogása, Előttem mely foly, nem hatok belé - S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. - Ne hitegess, Lucifer, ne tovább, Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. Lucifer félre Keserves lesz még egykor e tudásod, S tudatlanságért fogsz epedni vissza. Fenn De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör Percét is harccal kell kiérdemelned; Sok iskolát kell még addig kijárnod, Sokat csalódnod, míg mindent megértesz. Ádám Könnyű neked beszélni tűrelemről, Előtted egy öröklét van kitárva, De én az élet fájából nem ettem, Arasznyi lét, mi sietésre int. Lucifer Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örűl, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van Szorítva az ember egyénisége. Látád a hangyát és a méherajt: Ezer munkás jár dőrén összevissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész, mint állandó egyén, Együttleges szellemben él, cselekszik, Kitűzött tervét bizton létesíti, Míg eljön a vég, s az egész eláll. - Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz. És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod. Ádám Ez visszapillantása az öregnek, De ifjú keblem forró vágya más: Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek. Éva Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam. Lucifer Legyen. Bűbájat, szállítok reátok, És a jövőnek végeig beláttok Tünékeny álom képei alatt; De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melyben útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen e miatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás - s e sugár a remény. - Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak
|
La tragédie de l'homme (Francia)TROISIEME TABLEAU Un site splendide hors du Paradis. Petite cabane de bois, grossière. Adam enfonce des piquets pour faire une clôture. Eve construit une tonnelle. Lucifer. ADAM Ceci m’appartient. A la place du vaste monde, cet endroit sera mon foyer. Il sera ma possession, je le protègerai contre les animaux nuisibles, et je le contraindrai à me produire des fruits. EVE Moi, je bâtis une tonnelle exactement semblable à celle d’avant, et par cette magie recrée autour de nous le paradis perdu. LUCIFER Quels grands mots vous avez dits là! La famille et la propriété deviendront le double moteur du monde, d’où naîtront toute joie et toute peine. Et ces deux idées ne cesseront de grandir, jusqu’à devenir la patrie et l’industrie, mères de toute grandeur et de toute noblesse, et qui dévoreront leurs propres enfants. ADAM Ce sont des énigmes que tes paroles. Tu nous as promis le savoir. Pour lui, j’ai renoncé à suivre mon instinct afin de conquérir la grandeur, fût-ce au prix de luttes. Qu’y ai-je gagné? LUCIFER Ne le sens-tu pas? ADAM Je sens ceci: de même que Dieu m’a abandonné, me poussant les mains vides dans le désert, de même je l’ai abandonné moi aussi. Je suis devenu mon propre Dieu, et ce que je conquiers de vive lutte m’appartient de droit. C’est là ma force, et ma fierté. LUCIFER, à part. Fantoche vaniteux, ta nargues maintenant le ciel! Nous verrons ton courage quand luiront les éclairs! EVE Et ma fierté, à moi, c’est tout simplement d’être la mère future du monde. LUCIFER, à part. Glorieux idéal du cœur féminin: perpétuer la misère pécheresse! ADAM Et que devrais-je à Dieu? Mon existence nue? Cette existence, si elle vaut la peine d’être supportée, n’est que le fruit de mes peines. Les délices d’une gorgée d’eau, il me faut les payer de l’ardeur de ma soif, et le miel du baiser s’achète au prix de la tristesse qui le suit aussitôt. Si le nœud coulant de la gratitude s’est détaché de moi, si je suis devenu libre de forger mon destin et de détruire, dans ma démarche tâtonnante, ce que j’aurai créé… ai-je eu pour tout cela besoin de ton secours? Mes propres forces y eussent bien suffi. Et toi, tu ne m’as pas délivré des chaînes pesantes qui attachent mon corps à cette terre de poussière. Je sens un lien dont j’ignore le nom retenir mon âme fière. Peut-être ce lien n’est-il qu’un cheveu - l’affront n’en est que plus grand. Vois, si je bondis, mon corps retombe. Mes yeux et mes oreilles se refusent à me servir si je veux surprendre les secrets de l’espace. Et si mon imagination m’attire vers les hauteurs, la faim me contraint, humilié, à redescendre sur la terre où je piétine. LUCIFER Ce lien est plus fort que moi. ADAM Tu es donc un bien faible esprit, si ce rien peut te braver, cette invisible toile d’araignée, imperceptible à des dizaines de milliers d’êtres qui s’y débattent dans la mort en croyant à leur liberté, et que seuls quelques esprits supérieurs élus pressentent. LUCIFER Cela seulement peut me braver, et parce que c’est un esprit, comme moi. Tu crois peut-être cet esprit, parce qu’il agit en mystère et en silence bien faible? Ne le crois pas. Si dans l’obscurité se tient ce qui ébranle et crée un monde, c’est qu’à sa vue tu serais pris de vertige. Seule brille et sonne l’œuvre de l’homme, dont la limite est une existence bornée. ADAM Fais-moi jeter un regard un seul instant - je suis courageux, tu le sais - sur ces forces capables d’influer sur moi, qui suis si divisé et si uni à la fois. LUCIFER «Je suis» - mot insensé! Tu fus, et tu seras. Éternel devenir et perpétuelle disparition est toute vie. Mais regarde, regarde autour de toi, avec les yeux de l’esprit. Tout ce qu’Adam dit dans ce qui suit devient visible. ADAM Quel est ce tourbillon ascendant autour de moi, qui se rue sans cesse vers les hauteurs pour s’y diviser en deux et se précipiter vers les pôles de la terre? LUCIFER C’est la chaleur: elle porte la vie aux régions glaciales. ADAM Et ces deux fleuves de flamme qui courent avec un bourdonnement à mes côtés? Je redoute qu’ils m’entraînent, et cependant je sens leur action vivifiante. Qu’est-ce, qu’est-ce? Cela m’étourdit. LUCIFER C’est le magnétisme. ADAM Sous mes pieds vacille la terre. Ce qui m’avait paru jusqu’à présent solide et informe est devenu matière effervescente qui aspire irrésistiblement à prendre forme, se débat pour parvenir à la vie, là cristal, ici bourgeon. Oh! dans ce chaos, que va devenir ma close individualité? Que vas-tu devenir, mon corps, en qui je fus assez niais pour voir l’instrument solide de mes grands projets et de mes grands désirs? Enfant gâté qui me procures à la fois souffrance et volupté, retomberas-tu en quelques poignées de poussière, cependant que le reste de mon être flottera, eau et apparence, encore naguère rouge et plein de joie, avec mon existence passée en la nue, évaporé? Chacune de mes paroles, dans mon cerveau chacune de mes pensées, dépense une partie de mon être. Je me consume! Et ce néfaste feu, c’est peut-être quelque énigmatique esprit qui l’attise pour se réchauffer à mon incinération. Éloigne de moi ce spectacle, car j’en deviendrai fou! Soutenir ce combat contre cent éléments, avec le sentiment torturant d’être abandonné, cela est affreux, affreux! - Ah! pourquoi ai-je repoussé cette providence que mon instinct avait pressentie mais qu’il n’a pas su apprécier, et que mon savoir aujourd’hui désire, hélas! inutilement! EVE C’est vrai, c’est vrai… Un semblable sentiment est en moi. Quand tu combattras les fauves et que, lasse, je prendrai soin de notre jardin, j’aurai beau regarder à la ronde le vaste monde: nulle part, ni dans le ciel, ni sur la terre, il n’y aura un seul parent, un seul ami, pour nous encourager ou pour nous protéger. Il n’en était pas ainsi naguère, quand tout était plus beau. LUCIFER, ironiquement. Eh bien, si votre âme est si mesquine que vous tremblez de froid dès qu’on ne s’occupe plus de vous avec soilicitude, si la subordination vous est un tel besoin, je vais évoquer pour vous un dieu plus affable que le maussade vieillard: l’Esprit de cette Terre. Je le connais pour l’avoir vu dans le chœur céleste. C’est un bel enfant modeste. Sans tarder ici parais, Esprit! C’est l’originelle Négation qui t’appelle! Qui d’autre donc l’oserait? Du sol jaillissent des flammes, un épais nuage noir se forme, auréolé d’un arc-en-ciel. Épouvantable coup de tonnerre. LUCIFER, reculant. Qui es-tu, spectre? Ce n’est pas toi que j’ai appelé. Le génie de la Terre est faible et doux. LA VOIX DE L’ESPRIT DE LA TERRE Ce qui te paraissait faible au sein du chœur céleste dans son propre domaine est infini et fort. Me voici, puisqu’il m’a fallu répondre à l’appel de l’esprit, mais sache que me forcer à apparaître est une chose, et me gouverner une autre. Si je prends la forme qui est la mienne, tu vas t’écrouler, et ces deux misérables êtres seront anéantis. LUCIFER Comment l’homme, dis-moi, aura-t-il accès à toi, s’il te prend pour dieu? LA VOIX DE L’ESPRIT DE LA TERRE Je serai épars dans les eaux, les nuages, la forêt, partout où il plongera ses regards d’un désir puissant et d’un cœur élevé. Il disparaît. Des nymphes joueuses peuplent la forêt et la source. EVE Vois ces charmants visages fraternels. Vois, quelle gentillesse dans leurs saluts. Il n’y a plus de désert, plus de forêt vierge, avec elles le bonheur est descendu parmi nous. Elles prodigueront à notre tristesse des paroles d’encouragement, à nos doutes de bons conseils. LUCIFER Vous ne pouvez mieux vous adresser pour demander conseil - vous qui ne le faites qu’une fois votre décision prise - qu’à ces charmantes apparitions. Leur réponse sera l’écho de votre question. Aurez-vous le cœur pur? elles lui souriront, et l’épouvanteront s’il se débat dans le doute. Elles vous accompagneront jusqu’au bout sous cent formes diverses, à travers cent métamorphoses, ombre fraîche pour le philosophe scrutant le monde, idéal des cœurs éternellement jeunes. ADAM Que m’importent, que m’importent ces mirages? Je ne puis les pénétrer. Ce n’est pour moi qu’une énigme de plus… Ne me leurre pas plus avant, Lucifer! Donne-moi l’omniscience: tu me l’as promise. LUCIFER, à part. Si amère te sera un jour cette science que tu regretteras l’ignorance. Haut. Patience. Tu sais que même l’instant de volupté, il te faut le conquérir de vive lutte. Tu as encore beaucoup à apprendre, et bien des illusions à perdre, avant de tout comprendre. ADAM Il t’est facile à toi de parler de patience. Devant toi s’ouvre toute une éternité. Mais moi je n’ai pas mangé de l’arbre de vie. Mon existence a un terme. D’où ma hâte. LUCIFER Tout ce qui vit, vit un temps égal, arbre centenaire ou insecte éphémère. Tout s’éveille à la vie, se réjouit, aime, et succombe quand ses jours et ses désirs sont révolus. Ce n’est pas le temps qui fuit, c’est nous qui changeons. Un siècle égale un jour. N’aie crainte, tu rempliras ta mission, toi aussi. Mais ne crois pas qu’à ce corps de boue se réduise tout l’homme. Tu as vu la cité des fourmis et l’essaim des abeilles: mille ouvrières vont pêle-mêle sottement, aveuglement s’affairent, s’égarent, et succombent, mais la cité ou l’essaim, unité stable, dans l’esprit collectif vit, agit, accomplit à coup sûr un dessein déterminé, jusqu’à ce qu’arrive la fin, et que le tout s’arrête. Ton corps de poussière se désagrégera, il est vrai, mais tu ressusciteras sous cent formes nouvelles, et tu n’auras pas à recommencer quoi que ce soit. Si tu as péché, tu expieras en ton fils: il sera goutteux de ta goutte. Ce que tu observes, ce que tu sens et ce que tu apprends, tout cela t’appartient pour des millions d’années. ADAM Ce coup d’œil en arrière est celui d’un vieillard. Mais mon cœur est jeune, il aspire ardemment à autre chose. C’est dans mon avenir que je veux jeter un regard. Fais-moi voir le but de ma lutte, l’objet de mes souffrances. EVE Fais-moi voir, à moi, si mon charme ne se fanera pas, s’il ne perdra pas de sa puissance dans toutes ces métamorphoses. LUCIFER Eh bien, soit! Je vais faire descendre sur vous un charme, et vos regards vont pénétrer jusqu’à la fin des temps à venir dans les images d’un sommeil fugitif. Mais pour que vous ne succombiez pas au découragement en voyant comme le but est vide, et dur le combat où vous vous engagez, pour que vous ne fuyiez pas ce combat, je vais vous donner un petit rayon de lumière, une échappée vers le ciel, pour vous soutenir de cette pensée que tout ce que vous verrez n’est qu’apparence trompeuse. Et ce rayon, c’est l’espérance. Lucifer en disant cela conduit Adam et Eve dans la cabane, où ils s’endorment.
|