Madách Imre: IHMISEN MURHENÄYTELMÄ (Az ember tragédiája Finn nyelven)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak

KOLMAS KUVAELMA.

Paratiisin ulkopuolella.
Vehmas seutu. Pieni karkeatekoinen hirsimaja. AADAM pystyttää aidanpylväitä. EEVA rakentaa lehväkatosta. LUCIFER.


AADAM.
Minun maatani! Tämä kolkka suurta maailmaa
on kotini. Minä omistan sen ja suojaan
sitä villieläinten tuhotöiltä ja
sen pakotan minulle suomaan hedelmää.

EEVA.
Minä lehvämajan teen, ihan samanlaisen
kuin entinen, ja niin taas loihdin meille
kadotetun Paratiisin…

LUCIFER.
Miten suuret
nyt lausuttiin sanat: omaisuus ja perhe!
Ne ovat maailman se kaksoisponnin,
joka kaiken hekuman ja tuskan siittää.
Ja ne kaksi käsitettä kasvaa, kasvaa
niin kauan, kunnes kehittynyt niistä
on isänmaa ja teollisuustyö -
ja ne kaiken jalon ja suuren synnyttää,
mut myöskin omat lapsensa ne syö.

AADAM.
Puhut arvoituksia. Tiedon lupasit!
Ilot vaiston jätin, jotta suureksi
tulisin vaikka taistellenkin. Mutta
mitä saavutin?

LUCIFER.
Sitä etkö tajua siis?

AADAM.
Tajuan, että niin kuin hylkäsi Luoja
minut ja ajoi kädet tyhjinä korpeen,
niin minäkin hänet hylkäsin. Tulin itse
jumalakseni: mitä teen, se oikeudella
on omaani! - Se on voimani, ylpeyteni.

LUCIFER.
syrjään:
Nyt taivaan kiellät, nulkki, pöyhkeilylläs,
mut sydämes tutaan, kun lyö salamat ylläs.

EEVA.
Minulla vain yks ylpeys on: että
maailman äiti tulee minusta.

LUCIFER.
syrjään:
Ylevä ihanne sydämessä on naisen:
ikuistaa inha surkeus synnin maisen!

AADAM.
Minä mistä kiitän Häntä? - pelkästäkö
olemassaolostani? - Sehän on,
mikäli kannattaa sen kuormaa kantaa,
vain omien vaivojeni hedelmää.
Jo juomaveden suoma nautinto
on janoni poltolla mun ansaittava.
Suudelman medestä saa maksaa hinnan:
sitä aina seuraa alakuloisuus.
Kun kaikki kiitollisuuskiinnikkeet
pois minusta kirposi ja vapauduin
oman luomaan kohtaloni ja - haparoiden -
sen hajoittamaan, mitä suunnittelen,
sinun apuas siihen tarvittu ei, Luoja:
ois siihen kyennyt oma voimani!
Mua päästäis alta et raskaan kahlerautas,
joka ruumiini maan tomuun kiinnittää.
Sen tunnen, tuntematta nimeltä
- hiuskarvako se lie vai kehnompi:
on side sielullani ylpeällä!
Miten hyppäänkään, alas jälleen aina suistun,
mua silmä ja korva eivät palvele,
jos kaukaisuuden salaisuuksia tutkin -
ja mielikuvin jos korkeuksiin nousen,
pian nälkä, näpistellen, pakottaa
taas aineen tallatulle kamaralle.

LUCIFER.
Se side voimakkaampi on kuin minä.

AADAM.
Oh, oletpa siis perin heikko henki,
jos näkymätön se hämähäkinverkko:
ei-mikään, joka ei johdu mieleenkään
sadoilletuhansille olioille,
kun luullen olevansa vapaita
ne pyristelevät sen seiteissä -
ja jota aavistelevat vain harvat
valitut sielut… se jos sinua uhmaa!

LUCIFER.
Se onkin ainoa, joka kykenee
mua uhmaamaan: se laillani on henki.
Vai ehkä uskot, ettei olekaan
se voimakas, kun piilossa ja hiljaa
se vaikuttaa? - Älä luule! - Pimennossa,
salassa istuu se, joka maailmoita
luo sekä järjestelee, sillä pää
sen näkijöiltä iäks sekoaisi.
Vain ihmisen työ kilisee ja kiiltää
rajoissa elon, joka mahtuu vaaksaan.

AADAM.
Siis katsella minun suo - edes hetki, minkä
minun tiedät kestävän - sitä toimintaa,
mikä vaikuttaa voi minuun, joka olen
niin erillinen kokonaisuus…

LUCIFER.
»Olen» -
hölynpölyä!… Olit ja olet oleva!
Jok’ ainut elämä on: ilmetä
ja kadota iät kaiket. - Mutta katso
nyt ympärilles: näe hengen silmin!

AADAM.
Kaikki, mitä hän seuraavina hetkinä sanoo, ilmaantuu näkyville.
Mikä tulva ääretön mua ympäröi
ja hyrskyää päin korkeutta, missä
se kahtia hajaantuu ja kaukaisuuteen
niin kohisee kuin tuulispää?

LUCIFER.
Se on lämpö:
se elämää vie jäitten valtakuntaan.

AADAM.
Ja entä tuo tulen kaksoisvirta, joka
niin liki kuohuu, että pelkään sen
minut tempaavan, mut virkistävän silti
sen tunnen itseäni: mikä on se? -
mikä on se? - siitä huumaudun…

LUCIFER.
Se on
magneettivoima.

AADAM.
Allani huojuu maa!
Se, mikä kiinteää ja muodotonta
on tähän asti ollut mielestäni,
nyt muuttui kuohuvaksi aineeksi,
joka estämättömästi murtautuu
eri muotoihin ja eloon kamppailee:
mikä kiteenä, mikä lehtisilmuna…
Oi! miten tässä myllerryksessä
käy minun, rajallisen yksilön,
miten sinun, ruumiini, johon niinkuin vahvaan
työvälineeseen typerästi luotin
suursuunnitelmin, mieliteoin suurin?
Sinä hemmoiteltu lapsi, joka mulle
yht’ aikaa tuotat hekumaa ja vaivaa,
pivolliseksi tomua hupenetko,
samalla kuin muu sinussa: vesi ja ilma -
vast’ikään punainen ja riemukas -
olemuksineni huuruaa pois pilviin?
Jok’ ainut sanani, aivojeni aatos
mua hiven hiveneltä hivuttaa:
poroksi palan! - ja turman tulta lietsoo
kenties jokin arvoituksellinen henki
vain lämmitellen tuhkani hiilloksella…
Pois moiset näyt, tai tulen hulluksi!
Sadan alkuaineen keskellä näin olla
ja taistella, kun orpouden tuska
sydäntä tuimelee; miten hirmuista,
miten hirmuista! - Oi, miksi työnsinkään
pois kaitselmuksen, jota aavisteli
vaistoni, mut vähäksyi ja jota
nyt tietoni kaipaa - mut, ah, turhaan, turhaan!

EEVA.
Todella… minulla myös on sama tunne.
Kun sinä petojen kanssa taistelet
tai minä uupuneena uurastan
puutarhassamme, silloin silmäilen
ylt’ympärille, laajaan maailmaan,
mut missään ei näy yhtään heimolaista,
ei ystävää, joka rohkaisis ja suojais.
Niin eipä ollut kerran: aikana
tätä armaampana…

LUCIFER. pilkallisesti:
Mutta huoli pois!
Jos sielunne niin mitättömiä
siis ovat, että teitä viluttaa,
ellei ole vieras käsi hoivaamassa,
ja riippuvaisuus teille noin on tarpeen,
niin ilmi manaan jumalan, joka teille
on herttaisempi kuin se tiukka vanhus:
Maan hengen, joka taivaan kuorosta
on tuttujani, kaunis, kaino poika…
Ilmesty, henki:
olet mahtini renki!
Perikieltäjän suu
sua kutsuu… ken tohtisi muu?
Maasta leimahtaa liekkejä korkealle, ja syntyy sankka, musta pilvi, jossa hohtaa sateenkaari. Ankaraa jyrähtelyä.

LUCIFER. perääntyen:
Ken olet, kummitus? - sua en kutsunut.
Maan henki on heikko ja lempeä…

MAAN HENGEN ÄÄNT.
Henki, jonka
näit olevan heikko taivaan kuorossa,
omassa piirissään on ääretön
ja väkevä. - Kas, tässä olen, sillä
minun täytyi kuulla hengen kutsusanaa,
mut muista, että esiinvaivaaminen
on eri asia kuin vallita.
Jos oman hahmon otan, maahan sorrut
ja tuhoutuu nuo kaksi matoa.

LUCIFER.
Siis sano, miten läheisyytees ylhään
voi päästä ihminen, jos jumalakseen
hän sinut ottaa?

MAAN HENGEN ÄÄNI.
Kuvani ilmenee
vedessä, pilvissä ja lehdoissa
ja kaikkialla, minne katseen luo
hän kaivaten ja ylentyvin rinnoin.
Katoaa. Lehtoon ja lähteeseen ilmaantuu kisailevia nymfejä, jotka häipyvät sitten.

EEVA.
Ah! suloisia sisarkasvoja!
Ne viittoo - katso! - vienoin tervehdyksin.
Pois haipui korpi, emme ole yksin.
Kera niiden keijui onni keskuuteemme,
ne lohdun sanan tuovat murheeseemme
ja neuvon epäilyymme: mitä teemme…

LUCIFER.
Ei paremmin neuvoa kukaan teitä vois
- kun kysyessänne jo ratkaisette! -
kuin nuo sulohahmot, jotka haipuu pois:
ne vastaa niin, kuin itse, kyselette:
ne puhtaan sielun hymyilyllään täyttää,
epätoivoisesta hirmuilta ne näyttää -
sadoissa muodoissa ne silmään piirtyy,
sadasti uusiin muunnelmiin ne siirtyy -
ne on vilvas katve teillä tiedon vuorten,
ihanne sydämien ikinuorten.

AADAM.
Mitä hyödyttää - mitä? - moinen välkeleikki?
Mitä edessä virtaa, minusta ei riipu -
vain uuden arvoituksen taaskin sain.
Älä eksytä mua, Lucifer, enempää,
suo tietää kaikki, kuten lupasit.

LUCIFER. syrjään:
Sen tietos katkeraksi tunnet kerran
ja tietämättömyyteen kaipaat jälleen!
Ääneen:
No… malttia! On ilon hetkinenkin
sinun ansaittava taistellen, sen tiedät -
monet koulut käydä, monet erheet tehdä
saat ennen kuin voit kaiken ymmärtää.

AADAM.
On sinun hyvä haastaa maltista,
kun elämä ikuinen on edessäs,
mut minä en syönyt puusta elämän:
on kiire, kun vain vaaksan mitan elää.

LUCIFER.
Saa yhtä kauan elää aivan kaikki:
puu satavuotinen ja päivänperho.
Ne tuntee, iloitsee ja lempii - kuollen,
kun luku hetkien ja kaipuu täyttyy.
Ei aika kulu: me vain muutumme,
vuossata, päivä melkein sama on.
Älä pelkää: pääset määrääs sinäkin.
Mut älä luule, että ihmisen
yksilöllisyys on rajoitettu
vain hänen omaan lokaruumiiseensa.
Luo katsees muurahaisiin, mehiläisiin:
ne tuhansittain rientää suuntaan, toiseen
ja eksyy, sortuu… työ käy sokeasti -
mut kokonaisuus on kuin yksilö
ja yhteissielu, joka elää, toimii
ja täyttää tarkkaa tarkoitustaan, kunnes
on kaikki lopussa ja kaikki lakkaa…
Niin hajoaa myös tomuruumiis kyllä,
mut sadoin muodoin elvyt eloon taas -
eikä mitään sinun tarvitse
alusta alkaa: jos teit syntiä,
niin pojassasi kärsit rangaistuksen,
hänessä jatkat myös luuvaloas…
Mitä ikään koet, tunnet, oppinet,
vuosmiljoonat se säilyy omanas.

AADAM.
Noin vanhus taakseen katsoo, noin hän pohtii.
Mut poveni nuori toisin hehkuu: tohtii
sitä silmätä, mitä tulevaisuus tuo.
Siis: miksi kärsin? taistelen? - nähdä suo!

EEVA.
Ja minun nähdä: himmeneekö, haihtuu
suloni, kun niin monesti se vaihtuu…

LUCIFER.
Hyvä on, siis lumoan teidät luvallanne,
ja kuvina kiitävinä unessanne
näette vastaisuuden, loppuun saakka.
Mut jotta - kun päämäärään turhaan vie
niin näkemänne raskaan taiston tie -
ei teitä musertais epätoivon taakka
ja ette pakenisi taistelusta,
minä pienen lohduttavan säteen annan
säteillä teille takaa taivaanrannan
ja luoda sydämeenne luottamusta,
ett’ onkin pelkkää harhakangastusta
koko näkysarja - eikä se siis päde
ja ole totta… toivo on se säde!
Vie vuorosanojensa aikana Aadamin ja Eevan lehvämajaan, jossa molemmat vaipuvat uneen.