Kassák Lajos: Druženje s detetom (Barátkozás a gyerekkel Szerb nyelven)

Fekete felhők lobognak városunk fölött,
fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön
piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg
az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén.
Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős
és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek
s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké.
Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke?
Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában.
Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam,
kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe.
Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal?
Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden.
S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé,
aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között
s a legyek kék koszorúja zsong feje körül.
A kíváncsiság és a gyámoltalanság így hoz bennünket össze idegen tájakon.
Boldog gyermeknevetés virágozd hát be felhőkkel takart napjaimat,
annak az embernek napjait, aki kemény lépteivel előtted menetel
a taposatlan utakon, aki palotákat épít szegénységében,
ki fegyvert kovácsol szavaiból, aki számonkér és osztozkodik,
aki majdnem egyedül áll a keresztúton
és a te eljövendő dicsőségedről énekel.

Iznad našeg grada garni oblaci vijore,
u našim šumama garne ptice lupaju i na garnoj zemlji
dahće dete koga je desetog juna1933. u podnožju
zrelog pšeničnog polja rodila majka s crnom maramom.
Zove se Jovan, jedva je veći od moje podlaktice ali nije tako snažan,
jedva se miče, kao pijanci na mekanim nogama se uzdrma
a i oči su mu tako malene kao u pijanaca.
O, beskraju, gde li će se u tebi taj sićušan prcoljak izgubiti?
I ja sam nekad takav blond mladić bio sa plavim očima.
Sećam se jednog lepog junskog popodneva, prema čistozlatnom suncu sam se okrenuo,
u svetlost viknuo, a mama mi je tad u ruku veliku, krasnu, crvenu jabuku stavila.
Zašto se sećam tog popodneva i zašto te jabuke, koju sa zubima nisam ni taknuo?
Od onda šta sve se dogodilo sam mnom, Bože moj, šta sve.
A sad ipak, moje ruke teških pokreta prema detetu pružim
ko na crnoj zemlji naleđuške leži, među prstima travu mrvi
i oko njegove glave modar venac muha kruži.
U tuđim krajevima znatiželja i bespomoćnost tako nas spaja.
Pa radostan dečji osmehu ozari moje oblacima pokrivene dane,
dane onog čoveka ko s teškim koracima ispred tebe
na neutrtim stazama korača, ko u siromaštvu palate gradi,
ko iz svojih reči oružje stvara, ko na odgovornost poziva a i odgovara,
ko na raskrsnici skoro sam stoji
i o tvojoj budućoj slavi peva.