A dicsőség hírharangját kongatom előtted
újszülött gyermek
érc szava zengje, hogy megjöttél e földre
egyedül és fegyvertelenül s mégis
a győzelem ígéretével szívedben
s én már hallom is a dalt, amely
felharsan egykor síró ajkaid közül.
Dél van és kint járok a mezőn, ahol
szorgalmas parasztok dolgoznak a földdel
apák és anyák, akik éppen olyan kicsinyek és
tehetetlenek voltak, amilyen te vagy most
tejszagú, fehér párnáid között
s ha látnád őket a derűs napsütésben
a szőlőkben, virággal behintett réteken
közéjük tipegnél, hogy köszönetet mondj
fáradt tekintetük mosolyáért és azért az önfeledt
ölelésért, melyben csöppnyi életed fogamzott.
Te még csak alszol és céltalan barangolsz álmaidban
olykor felemeled a kezed és tíz kicsi ujjadon
tíz fényes csillag tündököl szét a falak között
s ha olykor belekiáltasz a fájó, idegen világba
hangodban megzendülnek a végítélet harsonái.
Járom a mezőt, megtekintem magam a patak tükrében
s miközben rád gondolok, már nem is tudom
te virulsz-e a bölcső fenekén vagy ott is én vergődöm
hét tőrrel a szívemben, hétszer halálra ítélten
mégis vidám mosollyal az ajkamon, melyet csókkal illetnek
s a reménység parázs színei díszítenek.
