Kassák Lajos: Rekao sam jednoj devojci: (Mondtam egy lánynak: Szerb nyelven)

Rózsám, be jó párnák lennének a te érő melleid

az én kenyértelen gondjaim alá!

(S ő szemérmesen nevetett.)

Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad

az én süllyedező gerincem mellé!

(S ő nevetve megperdült a sarkán.)

Kedvesem, be szépnek mutatnák a te hetyke combjaid

az én furulyás lábszárcsontjaimat!

(S ő, mintha meggyulladt volna a nevetéstől.)

Szívem, piros rokolyád, be szép lenne a bokor alatt

az én ágyazó karomon fekete napszálltáig!

(S őtet térdre csiklandozta a nevetés.)

Egyetlenem, be szép is lenne a te termő asszonyságod

az én özvegy, hebehurgya életem mellett!

(S ő csak nevetett, már harapósan nevetett.)

Aztán:

szürke ködmönben egyedül ment át a mezőn,

s én kigombolt gallérral nótát fütyürésztem a dombon.

Ružo moja, tvoje dozrevajuće grudi bile bi krasni jastuci

za moje praznoruke gajle!

(I ona se čedno smejala.)

Golubico moja, tvoj paunast struk bio bi krasan jarbol

na mom ustalasanom kičmenom stubu!

(I ona se smejajući vrtila na petima.)

Milo moja, tvoje drske butine bi u svojoj lepoti pokazale

moje frulaste kosti potkolenice!

(I ona kao da se zapalila od smeha.)

Srce moje, tvoja crvena raša pod grmom krasna bi bila

na mojim nameštenim rukama do sumraka!

(I nju je smeh na kolena škakiljala.)

Jedino moja, tvoja plodna ženstvenost zanosna bi bila

pored mog udovog, brzopletog života!

(I ona se samo smejala, ujedljivo smejala.)

Zatim:

u sivom kožuhu sama je išla preko livade,

a ja u raskopčanoj košulji na brežuljku vedro zviždao.