I.
Mindig kérdezek mindig csak kérdezek.
Mindig keresek valamit.
Úgy látszik nehezen tűröm a magányt
ilyenkor érzem hogy fáj a jobblábam nagyujja
hogy szégyellem magam gondozatlan szakállam miatt
hogy nem mentem el a nőhöz aki olyan szentségtörőn mosolygott rám.
Mindig kérdezek mindig csak kérdezek
és az óra ketyeg felettem
és a légy fejjel lefele mászik az ajtófán
és a virágok becsukják kelyhüket.
Ó vak tapogatózásom.
Ó költészetem áttörhetetlen éjszakája.
II.
Ha megkérdezik miért írok
nem tudok rá válaszolni.
Egyszerre két világban létezem
amit az egyikben gyűjtök
a másikban elpocsékolom.
Kevesebbet látok mint a vak
kevesebbet hallok mint a süket
egyik partról
átjutok a másikra
anélkül hogy észrevenném.
Ha elkiáltanám magam
valaki talán meghallaná
de félek hogy rámtalál
a sötétben.
III.
Nagy az én világom
és mindig más
és mindig ugyanaz.
IV.
Azt álmodtam az éjszaka
hogy szülővárosom romjai közt bolyongok.
Egyre nyugtalanabb lettem
s közben ráeszméltem hogy nem is én vagyok én
hanem egy régi ellenségem vagyok
talpig fegyverben.
Az egyetlen gázlámpa irányába iparkodtam
ami az egyetlen híd peremén pislogott.
A láng felé nyúltam
és megfojtottam.
Fejem felett akkor vettem észre
a csillagos eget és a növekvő holdkorongot.
Fütyörészni kezdtem
és hazafelé indultam
hogy végre kialudjam magam.
V.
Erdőben ért az este.
Ágbogas fekete világ.
Hallom
hüllő pocskol a mocsárban
zöldszemű baglyok huhognak.
Vadászni voltam
semmit nem lőttem
s most minden ág érintésétől megborzongok
ahogyan Hemingway borzongott a dzsungel kígyóitól.
Imádkozni szeretnék egy csillaghoz
egy Szentjános bogár világító potrohához.
De nem hallja meg senki.
Szélcsend és sötétség van.
Összehúzódom mennél kisebbre.
