Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Radnóti Miklós: Siebente Ekloge (Hetedik ecloga Német nyelven)

Radnóti Miklós portréja

Hetedik ecloga (Magyar)

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. július



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Siebente Ekloge (Német)

Siehst du, der Abend naht, und der Stacheldraht rings und der wilde

Eichzaun und die Baracke, sie schweben hinein in sein Dämmern.

Langsam löst sich der Blick von unsrer Gefangenschaft Rahmen,

und der Verstand nur allein weiss noch um die Ladung des Drahtes.

Sieh, auch die Phantasie gewinnt hier nur so ihre Freiheit,

unsern gebrochenen Leib löst der Schlaf, der schöne Befreier,

und das Gefangenenlager schwebt nun, da die Nacht naht, nach Hause.

 

Schnarchend, in Lumpen gehüllt und kahl fliegt von Serbiens blinder

Höhe der Häftlinge Schar in die Heimat, die schweigend geduckte.

Schweigend geduckte Heimat! Oh, gibt es denn noch ein Zuhause?

Wurde es nicht schon zerbombt? Und ist's so noch, wie einst wir's verliessen?

Und ob, wer rechts von mir stöhnt und links hingestreckt liegt, einst wohl heimkehrt?

Sag, gibt's dort noch einen Ort, wo man den Hexameter verstehn kann?

 

Ungefähr, ohne Sicht, nur Zeile um Zeile abtastend,

schreibe ich hier in der Dämmerung Verse, schreib so, wie ich lebe,

wie ein Regenwurm blind den glatten Papiergrund befühlend.

Taschenlampe und Bücher nahmen die Wächter des Lagers,

und statt der Post, der ersehnten, dringt Nebel in unsre Baracke.

 

Unter Gerücht- und Gewürmen leben hier Polen, Franzosen,

Römer, verträumte Bergjuden, separatistische Serben,

Stücke nur fiebernden Leibs und dennoch ein Leben hier lebend,

wartend auf frohe Botschaft, aufs Wort einer Frau, auf die Freiheit,

auf das in dichte Dämmerung stürzende Ende, auf Wunder.

 

Bettenlos lieg ich, gefangenes Tier zwischen Würmern; der Flöhe

Ansturm hebt neu wieder an, da die Heere der Fliegen nun ruhen.

Sieh, es ist Abend, Geliebte: ein Tag der Gefangenschaft weniger

und ein Lebenstag auch. Das Lager schläft. Auf die Landschaft

scheint nun der Mond und macht den Stacheldraht wieder erglänzen,

und man sieht durch das Fenster die Schatten bewaffneter Wächter

an die kalkige Wand projiziert unter nächtlichen Stimmen.

 

Siehst du, Geliebte, das Lager schläft, und es rauschen die Träume,

einer, aufgeweckt, schnauft, dreht sich um auf dem engen Fleck und schon

schläft er wieder, und sein Gesicht strahlt. Nur ich allein wache,

schmeckend den halb aufgerauchten Stummel im Munde anstelle

deines Kusses Geschmack, und es naht mir der Schlaf nicht, der milde,

denn nicht sterben, nicht leben kann ich nunmehr ohne Dich.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.finearttours.com

minimap