Baka István: Circus maximus (Circus maximus Olasz nyelven)

Még kifeszül fölénk a mennybolt
felhőkkel foltozott, kék sátora,
beissza még a vért a megsötétült
porond lucskos fűrészpora,

a nézőtér is tapsol, bár a ponyvát
morogva rázzák az űri szelek,
s a lyukakon átvillámlik a Semmi,
az előadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadozik a vászon,
elpattannak a fény kötelei,
oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk,
rettegéssel és reménnyel teli,

bár előttünk csak Isten és a Sátán
megunt bohóctréfái zajlanak,
s mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt
rossz sátora fejünkre nem szakad.

 
(1981)

Su di noi si stende ancora il cielo
azzurro rattoppato con le nuvole,
la fradicia segatura della pista fattasi
scura assorbe ancora il sangue,
 
anche il pubblico applaude, sebbene
i venti spaziali scuotano sibilando il telo,
attraverso i fori sfolgora il Niente.
la fine dello spettacolo è già vicino;
 
siam’ seduti, sebbene il telone si squarci,
si spezzano le corde della luce,
crollano i pilastri, tuttavia noi attendiamo,
col terrore e pieni di speranze,
 
benché, davanti a noi si svolgano solo
le pagliacciate noiose di Dio e Satana,
noi ridiamo a crepapelle, finché il tendone
rotto del cielo, non si abbatte sulla nostra testa.

(1981)