Faludy György: Monologue on Life and Death (Monológ életre halálra Angol nyelven)
|
Monológ életre halálra (Magyar)Úgy mint az őrült szerető szeret vizes fejjel, beomló ég alatt taposni őszi fasor avarán: e földön úgy szerettem járni én. Vagy mint utas idegen városokban, ki első este sétaútra megy, ide-oda fut, néz, nem tud betelni, megizzad s boldog révületben érzi, hogy álmainak városába ért, hol minden új: a kirakatok fénye, a kávéházi italok színe, a sok sétáló – mintha ünnep volna – s a szabadság vad kakukkfű-szaga s vágyik maradni már itt mindörökre – mint ő, úgy voltam e világgal én. Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, páratlan, ritka s múló fenomén. Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, először és utólszor látod ezt.” Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel és szóval láttam, mintha reggelig meg kéne halnom – és mindezt azért, mert folyton féltem a hajnaltól, melyen nem lesz barát, se bor, se ébredés. Érez így más is, de agyába gyűri. Ám én a homlokomban hordtam ezt. Súgólyukából tudatom csak egyre fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” S e szikra itt a nemlét vasfogói között, a lét csodája, hogy vagyok, a pusztulás fogatlan állat-ínyén még felvillanó szentjánosbogár, az ellentétek izzó sistergése s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, ezek tettek bolonddá, mámorossá, s ezek bűvöltek kacsalábon forgó kastélyt a puszta létből énelém. Ittasan a föld egyszeri borától, reáfonódva, úgy öleltem át minden fogalmat, tárgyat és személyt, mint részegek a lámpaoszlopot. Így lett világom szép. A csillagég gobelinekkel tapétás múzeum, a tér három dimenziója körben élmény-bálákkal telt raktár, ahol órám számlapja tizenkét személyes terített asztal s másodperceim nehéz mézcseppek csöppenései. Így lettem én a föld szerelmese, a nagy rajongó, felhők Rómeója, holt városok alatt a trubadúr, gót csipkedíszek faragója rímben s éjféli fürdés pogány ünnepének mezítlen papja, míg időm lejárt s eltűntem én, a múló fenomén a fenomének örök tengerén. (Recsk, 1952)
|
Monologue on Life and Death (Angol)Like some crazed lover kicking up the leaves along an avenue of autumn trees with tousled hair beneath a falling sky, that’s how I loved to walk upon this earth. Or like some traveler in a foreign city who takes an evening stroll upon arrival, one who looks hither, thither, starved for more and, in a heated, happy trance, discovers that very city of one’s secret dreams where all is new: the lit up shop displays, the colours of the drinks in coffee-houses, the throngs of people – were they celebrating? – the wild thyme scent of freedom in the air… a city one would never want to leave: like such a traveler, so I viewed the world. I knew that everything is but a fleeting phenomenon that never can recur. When I saw butterflies flit by, I thought, Look well, you’ll never see these ones again. And when I wined with my good friends, I shared with them my heart and thoughts and words as though I had to die before the dawn – because I’d always feared the morning when there would be no friends, no wine and no awakening. I knew that others also knew that fear: they suppressed it, and I bore it on my brow while, whispering from its prompter’s box, my mind kept warning me that Everything must end, that my life was but a spark, a miracle between the iron tongs of lifeless time, a flash emitted by a firefly perched on the hollow palate of decay, an incandescent hiss of opposites… This visceral, perpetual awareness of my mortality endowed my life with flavours, colours, magic and delight, inspired and exhilarated me, enraptured me and conjured up before me a fairy castle from my bare existence. Intoxicated on the planet’s finite, once only gift of wine, I came to hold each notion and each object and each person as drunkards would embrace and cling to lampposts. My world thus came alive: the firmament displayed for me a tapestry of light, the three dimensions of my space became a storehouse packed with bales of rich adventures, the face of every clock a banquet table set for twelve diners, and my passing moments the dripping of the heavy drops of honey. And I became a lover of the earth, a fervent, roaming Romeo of clouds, a troubadour beneath dead city walls still carving Gothic ornaments in rhymes, a bare priest at pagan rites of midnight bathing …till time was up, and I have disappeared, a passing, brief phenomenon, within the timeless ocean of phenomena. (Recsk slave labour camp, Hungary, 1952)
|
