Faludy György: Mandelstam by the Fence (Mandelstam a kerítésnél Angol nyelven)
|
Mandelstam a kerítésnél (Magyar)Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam, nem messze a szögesdrótkerítéstől a már-már lombjavesztett erdő szélén, a lila forrás gödrénél, ahol kiestem mindjárt a rab szerepéből, mikor az őszi avarra hajoltam térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat! A vadgesztenyelevelek bús-barnán feküdtek; az elmúlás vasalója kisimította őket; széleiknél már foszladoztak, még csak az erek cérnája tartott. A tölgylevelek is mind hanyatt dőltek, de pár piros és zöld foltot megőriztek, vénségük s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott felhólyagoztak, mint a sűrű kása a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul, hogy nem a szellők vitorlái már. Aztán két, csónakmódra összegörbült apró levél, mint két virágszirom, az egyik okkersárga, rózsaszín a másik; ezek túl korán estek le; honnét? tán az alig galamb-magas tar bokrocskáról öt lépésnyire. A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam egymáshoz ért, mintha nem tartanék semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem, elpárolognak még az éjszaka. S az ovális, szalonnabőrszínű kemény levélkék, meg a citromsárgák a kátrányszínű csíkokkal, császári zászlók a múltból a vadkörtefáról. A többi nem mutatta felszínét a pusztulásnak; összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele, kis hengerek, csövecskék, múmiák; hozzáértem az egyikhez; görögni kezdett a lejtőn; a többi utána a tányérforma mélyedés felé, hol egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk hajoltam még egyszer, magamba szívtam az erdei tömegsír illatát és felkeltem. Az ég kék volt; az esti csillag szikrázott az ágak között. Még itt is mennyi szépség vesz körül, sóhajtottam s megpillantottalak, Oszip Mandelstam. A kerítés mellett álltál kalappal és rövid kabátban. A tüskésdrót átlátszott testeden; arcod fehér volt, fiatal s nyugodt. Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor gondoltam rád még ott kint, ágyamon, ha kivert a verejték s a hideg falat fogdostam nyirkos tenyeremmel, és ha ébredtem itt a vérebek csaholására szalmazsákomon. Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk! Nem szívest szólok erről, hencegésnek hangzik, de mégis mi ketten vagyunk, és egyedül mi ketten, kik Sztálin ellen saját portáján verset írtunk. Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak (nyugodtan merek nevedben beszélni: ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak, már akkor is féltünk, mikor a vers eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben leírtuk; s akkor kezdtünk igazán remegni, mikor kész volt s észrevettük, hogy lényünk szerves része lett, húsunk és vérünk; és elkapdostuk szemünket a tükröktől, mik kiszívták belőlünk az életet és íróasztalunknál lengetni kezdtük vacogó bokánkat. Megemelted a karod? Mit szeretnél még hozzátenni ahhoz, amit mondtam? Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is a verseinket, meggondolás nélkül, talán azért, mert száz jelből tudhattuk, hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak minket úgyis, nemcsak azért, amit írtunk, de azért is, amik vagyunk. És nemcsak féltünk, de örültünk is, hogy végre akadt, ki megírja őt, Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú, ragacsos grúz borokat csámcsogó, két lábon járó fekete halált, a népek hullahegyen ülő atyját, a szárazölű szadistát, kinek ágyéka helyett az agya sül el. De mit beszélek néked az élőről, mikor egymásnak többet mondhatunk, egyik halott a másiknak. Vagy élsz még, egy táborban a tajgán, messze fenn Szibériában s verset írsz a szörnyű munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad, éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek? Mért nem felelsz? Kongatták a kolompot bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt, hogy fel ne fedjék eltűnésemet, de közben visszanéztem még néhányszor. Azt hittem, elment. De nem. A kerítés előtt állt kalappal s rövid kabátban. Testén keresztül szögesdrót futott. (Recsk, 1951)
|
Mandelstam by the Fence (Angol)Osip, you made me jump… Here I was squatting near to the barbed-wire fence that runs along the edge of this autumn woodland nearly bereft of foliage, by the bed of a purple spring, where I shed my role as a prisoner as soon as I bent over the carpet of leaves beside my knees. What wealth, what plenitude of colours and shades! The melancholy brown of the horse-chestnut leaves stretched out, their wrinkles straightened out, reshaped by the smothering-iron of time, disintegrating already in places but held together still by networks of thread-like blood-vessels. Lying supine, the leaves of oak trees still retained their spots of green and red, reminders of bygone youth and age, and here and there their surfaces blistering like thickening porridge stirred on a cooking stove, perhaps protesting the end of their sailing days or mourning their flight with every passing breeze. And then… two tiny leaves bent and conjoined and shaped like flower petals or maybe a barge, one ochre-yellow and the other pink; they must have fallen prematurely – but from where? that leafless bush, I guessed, five paces away, the one hardly taller than a dove. I gently picked the pink one by two fingers but did not sense a substance held between them. Such leaves do not disintegrate, I mused, they surely would evaporate tonight. …And also hard and oval little leaves, and others coloured like a bacon rind, and tar-streaked, lemon-yellow leaves, like bygone imperial flags, shed by a wild pear tree. The other leaves did not expose the surface of mass destruction; many twisted up to take the shape of tidy cigar wrappers, or cylinders or tubes or mini-mummies; I touched one, it rolled down along the slope towards the shallow basin of the spring, and many others fell in line behind it until they stopped and huddled. Then I bent down over their communal grave once more, inhaled the heady, sylvan scent of death and I rose. The sky was blue; the Evening Star shone through the branches. Even here, I sighed, I am surrounded by such gifts of splendour, and that was when I saw you standing there, you, Osip Mandelstam. Beside the fence you stood in your short jacket, with hat on. The barbed wire fence was visible through your body. Your face was very pale and fresh and calm. I knew that you would visit me. How often I’d thought of you, at home, in bed, when I lay drenched in sweat and tried to calm myself by stroking my cool walls with my damp hands! and how many times on my straw mattress here when I am woken by the howl of bloodhounds! Our destiny is one. We’ve much in common… I do not like to bring this up, it may sound bragging, still we two, and we two alone, have dared to raise our voice in public poetry to challenge Stalin in his own domain. Why did you frown? I know we were not brave (I take the liberty of speaking for you as we have shared one fate) we were not brave: no, we were scared when we conceived our poems and trembled while committing them to words and we grew really desperate when the works were finished and we found that they’d become integral parts of us, our flesh, our bones… Our images scared us from every mirror, our constant fear drained out our very life-force and, at our desks, we sat with shaking ankles imagining them dangling in the air. You raised your arm… what would you like to add? I know. That this was very far from all. That we were not just frightened, that we also distributed our poetry, risking all, perhaps as we perceived a hundred signs that – verse or no verse – we would disappear whatever we would do or fail to do, not just for what we wrote, but who we were. And we were not just scared, we were delighted that some had at long last described our Genghis, our linguist with the moustache of a cockroach, the father of the nations gulping sickly red Georgian wines upon a throne set high on corpses… this our arid, walking death whose orgasms explode not in his flesh but in his cruel, calculating skull. But why do I go on about the living when you and I have so much more to say as one corpse to another?... Or are you alive in far Siberia in a camp, composing verse after your dreadful daily load of labour? How can you bear it? Or, have you surrendered? Have you been beaten, worked or frozen to death? Why don’t you answer? Then the bell was sounded – time for inspection, and I had to run at once to try to make up for my absence. Occasionally, I looked back. I thought he might be gone. But no. He stood before the fence in his short jacket and his hat, barbed wire visible across his torso. (Recsk slave labour camp, Hungary, 1951)
|
