Tóth Árpád: Raggiera serale (Esti sugárkoszorú Olasz nyelven)

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Davanti a noi la strada, di pruina coperta,
Lungo il parco, i corpi delle ombre distese,
Il crepuscolo fievole e delicato, intreccia,
Tra la foltezza scura dei tuoi capelli, una raggiera:
Una lucentezza soave, pallida e seria,
Delle luci terrene, vago ed esiguo ricordo,
Che la trasmigrazione delle anime dei fatti,
In profumo e in silenzio tramuto.

In profumo e in silenzio. Il profumo dei segreti
Brillava tra i tuoi capelli e il silenzio della pace,
La vita era bella, forse, come mai prima,
Gli occhi inondarono di luce il mio cuore:
Se eri tu, se eri la realtà, la cosa mi era ignota,
O il tuo corpo era una benedetta rosa canina,
In cui il Dio travestito, è sceso sulla terra,
Dalle sue fronde, verso di me, la sua anima palpita?

Mi soffermai a lungo, silente e incantato,
Minuti volavano, i millenni sono giunti -
Come d’improvviso la mano mi avevi preso,
Si son dischiuse le mie ciglia tramortite,
E sentivo che nel cuore mio ritorna, scrosciante
Con una musica profonda, il pulsar del sangue,
E come nelle vene intorpidite riparte,
Un sentimento terrestre: il mio amore per te!