Füst Milán: La via degli spiriti (Szellemek utcája Olasz nyelven)

Minden ellenemre van. Én nem kivások többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, - nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, - minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.

E sugallat hűvös. - Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, - hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés lenne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szíved kutyáknak vettetik.

Igen, - szerettem egykor sokmindet: hajósok énekét,
Szédítő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. - Ne higgyétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? - Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!

Tutto m’è avverso. Amico mio, non desidero più le danze,
Non mi puoi mostrare alcuna, - non hanno saputo
inventarla neppure i maestri di ballo di Knidos,
Neppure la musica, - a che mi serve? un tempo, io stesso
avevo composto alcune melodie
Queste canticchio sotto voce, o nemmeno queste. Taccio.
La parte migliore della mia vita trascorro al buio,
La virilità taciturna, in profondità celata.
 
E’ fresco quest’afflato. – Come chi nottetempo strade
silenziose e pericolose percorre
In cui è tutto un tripudio, - come se sessanta fiaccole
spargessero la propria fiamma folgorante
Al niente... perché là non v’è nessuno. E’ la via degli
spiriti questa!
Ci sarebbero ancora solo pochi passi e tu stesso ben
presto sarai emaciato,
E il cuor vecchio, messo alla prova, ai cani sarà gettato.
 
Si, - tempo fa, amavo tante cose: il canto dei marinai,
L’esaltante luce del pieno sole: le tue rose dorate,
Tante le cose, che avevo amato, non me le ricordo.
Qual godimento era per me questo fuoco terrestre,
Mi permeava facendomi tremare, rabbrividivo e m’immaginavo
Una notte ghiacciata…Che è diventata la mia notte:
Unica mia integrità. – Non crediate, non sto sospirando,
Anzi, desidero dimenticare tutto il mio passato, e più
che altro a nascondermi, a sprofondare in quel,
 
Che qui è la mia spettanza. Perché questo m’è dovuto.
Per conoscerti meglio, chi sei? – Sei davvero tenebroso?
Con chi nel buio da tempo mi confronto, principe
taciturno: misterioso trapasso!