Füst Milán: L'inverno (Tél Olasz nyelven)

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe’ fordúl
Az Orion-csillagzat kódképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek
S képzeld el: még egere porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, – mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik…

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta a vándorlását, megmeredt,
S már itt harsog feletted az apokalipszis száraz kőförgetege, melyben
A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,
Veri a szél; a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar
Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver…

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,
Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam
Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá…
S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam
S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt
S egymásnak eredt… Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.
Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik
Kimeredtek az iszonyattól… Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor.
Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj.
Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar
Betemet s beborít.

Buia e gelida la terra. Vedrai, diventa sempre più rigida,
mentre a ritmo lento si gira  
Verso la costellazione di Orione. Tocca anche le sue
zolle, anche quelle son rigide, polverose
E immagina: tutto diventa sempre più polveroso.
Il mondo diventa sempre più grigio, – la rigidezza
Invade quasi l’essenza delle cose, la penetra e anche
Quassù la polvere prende sempre di più il sopravento…
 
Adesso va oltre! Immagina, che ormai è del tutto
congelata, ferma, la migrazione le dava noia, s’irrigidita,
E sopra di te già assorda la tempesta di pietra arida
dell’Apocalisse, in cui
La zolla congelata volerà come l’uccello cieco,
Battuta dal vento: battuta dall’uragano, rotea nell’imbuto,
ovvero si sbatte nelle raffiche della tempesta di vento,
Colpisce seccamente e percuote…
 
Dopo immagina ancora, che io sia passato di qui, prendi
il calore del mio cuore,
Fa’ conto, che una volta ero qui, cantavo, e che canzoni!
Come zolla nera della terra son volato su
Dalla mia notte profonda, col viso pallido, verso il sole,
sotto la luce…
Verso di te inviavo i miei inni! E strombazzavo
I miei occhi tristi su di te avevo posato: inconsolabile
eternità! 
 
Era in corso un combattimento di galli qui, e che
combattimento! Persino a ricordarselo! Della terra due
zolle erano risuscitate
E si son avventate…S’erano affrontate in un duello
migliaia di coppie e all’improvviso s’erano ricadute.
A volte ti fissavano: Inafferrabile! e gridarono: ecco
l’inafferrabile! dalla ripulsione strabuzzarono gli occhi
pieni di sangue… C’era del bagliore, tremore febbrile,
– anima, oh, povero viandante.
Viandante della polvere, – ritirati lentamente di qui,
il mio desiderio è questo.
Non osservare il bagliore. Aspetta.
Finché, alcuni di noi ci svolteranno da qualche parte,
e ci seppellirà, ci ricoprirà il mantello grigio dell’oblio
E la tempesta di pietra.