Győrffy Ákos : Négy mondat a hegyről és a tóról

Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom,

hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.

Szorosan a kövekhez tapadnak, nem fölfelé,

hanem vízszintesen terjeszkednek, talán mert

agyonnyomná őket az ég, a nagyon közeli

ég, a kúszófenyők térdig érő erdői az út mellett,

talán az ég súlya miatt, inkább tényleg lapulni,

szorosan a kövekhez, arccal a kőnek.

Nem lehet felbecsülni a távolságokat, a közel nem közel,

a távol nem távol, az itt nem itt, az ott nem ott,

nem távolodom és nem közeledem,

nem érek oda és nem hagyom el,

csak megyek és figyelem,

ahogy nem mozdulok el.

A szél teste a tó, ahogy testté lesz a szél, a tó felszínén

az üresség a teste, az üresség a fodrozódások közeiben.