Sebestyén Péter: C'est la vie (C’est la vie Olasz nyelven)

Nézd! nárciszok nyílnak a nyárban; szívet szédítőn átfonják álmod árnyait az irgalmas időn. Léted lábnyoma, lásd: csillag-csöndes csoda. Megint megragyogja tested tüneményét; hűvösen hint hajnalt, emlék erősebb örömét, öled örök igézetét. Innen mélységbe megyek: megtörök átkot, áldozatot, torz tükörvilágot. Égig ér; lélekhez láng lobban. Halál! hű voltam végig.

Guarda! nell'estate sbocciano i narcisi; inebriando il cuore nel tempo clemente intessono le nubi dei tuoi sogni. L'orma della tua esistenza, vedi: stella – miracolo silente. Irradia di nuovo la visione del tuo corpo; sparge frescura al'alba, la gioia più forte del ricordo, l'eterno incanto del tuo grembo. Al di là mi attende l'abisso: romperò la dannazione, il sacrificio, il grottesco mondo allo specchio. Sfiora il cielo; l'anima s'infiamma. Morte! sono stato fedele fino la fine.