Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Esterházy Péter: Harmonia Cælestis (141) (Harmonia Cælestis (141) Francia nyelven)

Esterházy Péter portréja

Harmonia Cælestis (141) (Magyar)

Apámék hamar beletanultak a fizikai munkába. Képesnek bizonyultak rá, és akarták is. A pestiek többsége nem így gondolta. Megsértődtek, mert megsértették őket, a fizikai munkát meg lenézték. Apám, mondtam, nem nézett le semmit.
Már másnap lehetett jelentkezni segédmunkásnak a templomépítéshez. Érdekes, hogy ezt akkor engedélyezték, az építést. A plébános úr már várta apámat, külön fogadta, megkínálta likőrrel, és igyekezett őt lebeszélni az alantasnak mondható malterkeverésről. Mire apám rókalelkűn, játszva, szerette ezeket a játékokat, azt a kenetes költői kérdést tette föl, hogy vajon van-e munka és munka közt különbség, ha az az Úr dicsőségére szolgál, s vajon néki (nem neki, néki) mint családja tagjának nem kötelessége-e folytatni azt, amit az elődök évszázadokon át tettek, segíteni az egyházat; ha palatinusként, akkor úgy, ha segédmunkásként, akkor úgy. A tisztelendő úr a gondolatot igen nemesnek és valóban kézenfekvőnek találta, úgyhogy ittak még egy kis kontyaláválót.
Azután béreltek felesben földet az Andris dombján meg a Keller-majorban. Krumplikapálás. („Szép asszony maga. A maga farára két sor krumplit lehet elültetni.”) Mintha részegen, úgy dülöngéltek haza a fáradtságtól. A tenyerük feltörve, a bőr cafatokban, egy-egy helyen a húsig lesúrolva – de ez legalább látszott, egy seb, amit lehet érteni, föl lehet fogni. De mi ez a fáradtságnál, kimerültségnél több, mi ez a vereség a testben, egyáltalán hogy csupán a test van, és az ember azonos a testével, a fájdalommal, a kilátástalansággal, mi ez?
– A munka – morogta Rozi néni, szokása szerint a sparherdnek. Apám színpadiasan a derekát tapogatta, akár egy öregasszony.
– Jajjaj; meghalok! – és nevetni igyekezett.
Rozi néni nem fordult meg, örökké volt mit tennie a platnin, mert a platnin örökké van mit tenni.
– Dehogy hal meg – hangzott közönyösen.
– Mit mond, Rozi néném? – perdült oda apám, aki nem szerette a konfliktusokat, igyekezett mindig kitérni vagy elsimítani.
– Csak azt, gróf úr, hogy egy krumplikapálástól nem hal meg a gróf úr.
– Csitt, csitt – pisszegett bele férfias gyávasággal Pista bácsi.
– Mit csitteg itten, ne csittegjen itten nekem! – Rozi nénit öregasszonynak láttam, olyan ötvenéves lehetett, kontyos, testes, sokszoknyás parasztasszony. Csillogott az arca a haragtól. A szeme mindig csillogott, ami megszépítette, de mindenképp megkülönböztette. – Ha gróf, akkor gróf, és gróf. Mit akar maga?! Így doktor úr, úgy doktor úr, kit akar evvel becsapni? Magát? Őt? Vagy az ávót?
Palócul beszélt, amely nekem is anyanyelvem lett, az ávó, voú, áú, úgy hangzott, akár az ugatás, egy nyüszítés.
– Gróf – bólintott, és apámra nézett, mintha ellenőrizné, igazat beszél-e. – Egy gróf ne kapáljon. – Vagy csak most fordult meg? – A kapálás nem úrnak való.
Csönd lett. Mintha azt mondta volna, nincs apáméknak itt semmi keresnivalójuk. Apám zavartan álldogált, nem volt kivel vitatkozni, nem volt mit mondani.
– De hát Rozikám – próbálkozott Pista bácsi –, a doktor úrék azok… azok nem… – Elhallgatott.
– Nem micsoda?! – csapott le rá az asszony, mintha apámék ott se volnának. Anyám sírva beszaladt a szobába, teli volt emberekkel (velünk), erre újra ki, ki az udvarra, hátra a kertbe. Pista bácsi ijedten tipegett, mint aki tánclépéseket gyakorol (kezdő kurzus), Rozi néni szenvtelenül figyelte a fiatalasszony ámokfutását.
– Mi a baj, Rozi néni? – fuvolázta apám.
– Semmi – fordult vissza az asszony a tűzhelyhez –, baj, gróf úr, az nincsen.
Nem volt megint mit mondani.
Jó hétig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz. (Pista bácsi sem!) Apámék hajnalban kimentek a krumpliföldre, napnyugtakor betántorogtak, kezüket rongyokba bugyolálták, mint a leprások, anyám tolatott a nagy hasával, kint a nyári konyhában főzött, rémséges ügyeket, nem tudta még, hogyan kell a semmiből főzni (lehet!), reggel köszöntek, este köszöntek, segítséget nem kértek, nem kaptak. Sokáig nem mehetett ez így, de a szüleim fiatalok voltak, és bizonyos értelemben elkényeztetettek, azt hitték, erejük végtelen.
Azután egyik este, amikor apám beszédelgett a konyhába, azt mondotta Rozi néni a sparherdnak:
– Túlontúl gyorsan kapál, doktor úr.
– Lassabban kéne?
– Nem az, hogy lassabban, hanem állandóan. Ahogy a szíve ver, doktor úr – és lángba borult az arca.'
Ettől kezdve mindenben segített, hogyan kell a kapát fogni, a kapcát tekerni, mit kell tényleg kapálni, mit elég porolni, mi az a lúdtalpkapa, és hogy kell leellenőrizni, hogy elég kövér-e a liba (a szárnya alatt, a „hónaljában” van egy púp, csak akkor!), hogyan kell kukoricaprószát csinálni. Meg langallót. Meg puporát.
– Mindenből lehet ennivalót mesterkélni, Lilike. Minden tud ízleni, higgye meg nekem. Minden! – mondta elkeseredetten, és csillogott a szeme nagyon.
Aztán a mákos guba! Amiért én állítólag rajongtam. Az tartott életben vagy mi.
– Csócsálok a gyereknek egy kis mákos gubát, Lilike. Lilike köszönte, nem tudta, mi az a csócsálás. Apám tudta, de nem mondta.
– Rozi néni, megmutatná, megmondaná, kérem, mi az a csócsálás?
– No hát a csócsálás az csócsálás, nincs azon mit mutogatni.
De azért megmutatta. Mint egy kenyérsütő lapátot egyszer. csak előretolta a nyelvét, mintha nyelvet öltött volna anyámra, noha pusztán azt akarta, lássa anyám, hol tart.
– A bő nyál, Lilike, az a lényeg, akkor lesz szép puha, gyöngéd, selymetes a csócsa, lássa, Lilikém.
Anyám, mintha egy született grófnő volna, pedig nem, fogta magát, és egyszerűen elájult. Hogy az ő egyszülött fiacskája ezt az undorító, sötét (a mák!) nyáladzmányt… Apám karjaiba vette, és mosolyogva (nézzünk szembe a tényekkel: röhögve) kivitte, akár egy szocialista Gregory Peck.
Később azután a mamám is jelentős csócsálóvá nőtte ki magát. 



Az idézet forrásaMagvető Kiadó, Budapest, 2000

Harmonia Cælestis (141) (Francia)

Mes parents se sont vite familiarisés avec le travail manuel. Ils le pouvaient et ils le voulaient. La majeure partie des Budapestois n’étaient pas de cet avis. Ils se sentaient offensés parce qu’on les avait offensés et, pour ce qui est du travail manuel, ils le méprisaient. Mon père, comme je l’ai déjà dit, ne méprisait rien.
Dès le lendemain, il pouvait se présenter comme manceuvre sur le chantier de construction de l’église, Il est curieux qu’à l’époque la construction de l’église fût permise. Monsieur le curé attendait mon père, il l’a reçu en privé, il lui a offert de la liqueur et il a tâché de le dissuader de faire ce travail que l’on pouvait qualifier d’indigne: gâcher le mortier. Là-dessus mon père, malicieux, en comédien confirmé, il affectionnait ce genre de jeu, a posé la question rhétorique suivante sur un ton patelin: Y a-t-il une différence entre travail et travail, à partir du moment où nous le faisons à la gloire de Dieu? Il se demanda si lui, en tant que descendant de sa famille, devait continuer à faire ce que ses ascendants avaient toujours fait durant des siècles et dès siècles, à savoir aider l’Église; tantôt en tant que prince palatin, tantôt en tant que manœuvre. Monsieur le curé a trouvé l’idée très noble et parfaitement logique, ils ont donc pris encore un peu de cette goutte pour femmes.
Ensuite mes parents ont loué contre la moitié de la récolte une petite parcelle sur la colline d’Andris et une autre à la ferme Keller, Binage des patates. («Vous êtes une jolie femme. Sur votre croupe, on pourrait planter deux rangs de patates.») Comme des ivrognes, ils rentiaient des champs en titubant de fatigue. Ils avaient la paume des mains ecorchée, la peau pendouillait en loques, elle était par endroits rabotée jusqu’à la chair – mais au moins on voyait qu’il y avait là une plaie, une chose que l’on pouvait comprendre, que l’on pouvait concevoir Mais quelle est cette chose qui est plus que la fatigue, plus que l’éreintement, quelle est cette défaite dans le corps, comment se faitil que le corps existe et que l’homme corresponde à son corps, â la douleur, à la désespérance, qu’est-ce que c’est?
«C’est le travail», a grommelé mancie Rozi, comme à son habitude aux fourneaux.
Mon père, théâtral, se tripotait les reins, telle une petite vieille.
«Aïe, aïe, aïe ! Je meurs» a-t-il dit en essayant de titre.
Mamie Rozi ne s’est pas retournée, elle avait sans cesse quelque
– Que anes-vous, mamie Rozi ? a demande mon père, qui n’almait pas les conflits et qui tâchait toujours de les parer ou de les désamorcer.
– Je dis seulement, monsieur le comte, que pour avoir biné un peu de pommes de terre, monsieur le comte ne mourra pas.
– Chut, chut ! a sifflé père Pista avec une lâcheté toute masculine.
– Pourquoi ces ″chut!″ arrêtez de me dire ″chut!″, »Mamie Rozi nie paraissait une vieillarde, elle devait avoir la cinquantaine, c’était une paysanne bleu en chair, coiffé d’un chignon et aux nombreux cotillons. Son visage étincelait de colère. Ses yeux étincelaient tout le temps, ce qui l’embellissait, en tout cas la dlstingtiait des autres. «Si c’est un comte, alors c’est un comte, et c’est un comte. Qu’est-ce que vous voulez?! Monsieur le professeur par-ci, monsieur le professeur par-1à, qui voulez-vous berner avec ça? Vous-même? Lui? Ou bien l’ÀVÓ?»
Elle parlait le dialecte palócz qui était devenu ma langue maternelle à moi aussi, et pour dire vó elle prononçait «vaou», «aou», on aurait dit l’aboiement ou le glapissement d’un chien.
«Comte.» Elle a acquiescé et a levé le regard sur mon père, comme pour vérifier si elle disait vrai. «Un comte ne doit pas biner.» Ou est-ce seulement à cet instant qu’elle s’est retournée? «Le binage n’est pas fait pour les seigneurs.»
Il y a eu un silence. Elle avait l’air de dire que mon père et sa famille n’avaient tien à faire ici. Mon père ne savait pas sur quel pied danser, il n’y avait personne avec qui il ait pu discuter, il ne savait chie dire.
«Mais enfin, ma petite Rozi, a essayé père Pista, monsieur le professeur et sa famille ne… ils ne sont…» Il s’est tu.
«Ils ne sont pas quoi?!» Elle s’est abattue sur lui comme si mon père et les siens n’étaient pas là. Ma mère en larmes a couru daus la chambre, celle-ci était peuplée de gens (nous), sur quoi elle est sortie de nouveau, s’est enfuie dans la cour, au fond du jardin. Le père Pista, intimidé, plétinait sur place, comme quelqu’un qui exerce des pas de danse (cours pour débutants), tandis que mamie Rozi observait, impavide, l’accès de folie de la jeune femme.
«Qu’est-ce qui ne va pas, mamie Rozi? a modulé mon père d’une voix flûtée.
– Oh, mais tout vu bien, a dit la femme en se retournant vers son fourneau, pour ce qui est d’aller, ça, tout va très bien, monsieur le comte.»
Ils n’avaient de nouveau rien à se dire.
À part se saluer, ils ne s’adressèrent pas la parole pendant une elle y préparait d’horribles choses, ignorant encore comment on devait (pouvait!) préparer un repas à partir de rien, ils se saluaient le matin, ils se saluaient le soir, ils ne demandaient aucune aide, ils n’en recevaient auctune. Cela ne pouvait pas durer longtemps, mais mes parents étaient jeunes et dans un certain sens gâtés, ils croyaient que leurs forces étaient inépuisables.
Puis un soir, lorsque mon père, tout abruti élu travail, arriva à la cuisine, mamie Rozi a dit à son fourneau.
«Vous binez trop rapidement, monsieur le professeur.
– Je devrais le faire plus lentement?
– Non pas plus lentement, mais continuellement. Comme voiré cœteur bal, monsieur le professeur», et son visage s’est empourpré.
À partir de cet instant, elle les a aidés en tout, elle leur a expliqué comment tenir la binette, comment faire le bandage, les plantes qu’il fallait vraiment biner, ou celles pour lesquelles il suffisait de gratter la terre, ce qu’était la binette «patte d’oie», et comment il fallait vérifier si l’oie était suffisamment grasse (il fallait la tâter sous l’aile, «à l’aisselle», il devait y avoir une boule, et alors c’était bon!), comment il fallait préparer la polenta. Ou la langalló, une sorte de fouace. Et puis la pupora.
«Tout peut servir à mitonner un plat, Lilike. Tout peut avoir un goût agréable, croyez-moi. Tout !» a-t-elle proclamé, découragée, tandis que sus yeux brillaient très fort.
Et puis la gouba au pavot! Il paraît que j’en raffolais. C’est la gouba au pavot qui m’a permis de survivre, à ce qu’on dit.
«Lilike, je vais mâchouiller au petiot un peu de gouba au pavot.
– Mamie Rozi, pourriez-vous me montrer, pourriez-vous me dire ce que c’est que mâchouiller de la gouba?» Mon père le savait, mais il ne disait rien.
«Hé ben, mâchouilier, c’est mâchouiller, il n’y a là rien à montrer.»
Mais elle l’a montré quand même. Telle une planche à pain, elle avança la langue, comme si elle tirait la langue à ma mère, alors qu’elle voulait seulement que ma mère voie où elle en était.
«De la salive abondante, c’est ça l’essentiel, Lilike, c’est alors que les boules de pain rassis deviennent moelleuses, tendres, soyeuses, regardez, Lilike!»
Ma mère comme si elle était une comtesse de naissance, alors qu’elle n’en était pas une, s’est tout bonnement évanouie. Quoi! que son unique petit garçon avale cette chose immonde, noire (le pavot!), pleine de salive… Mon père l’a prise dans ses bras et, en souriant.



KiadóGallimard
Az idézet forrásap. 510-512.

minimap