Fodor András: Sonno insonne (Álmatlan álom Olasz nyelven)

Ébren vagyok. Hajnali négyre jár.

Kívül a verandára most

        settenkedik a hajnal.

Kanyargó vonat kattog

        a berki csendbe.

…a kerekek, a kerekek.

                Állok a folyosón.

                Kanyarodó vonatból nézem,

                hogy úszik el a tokaji hegy.

                Jártam az oldalán, a temetőben,

                két barátom között.

                Fényképeztünk egymást

                háttérben sírkövekkel.

                A képek megmaradtak,

                        ők mindketten a földben.

…Tél. Földbevájt kunyhó. A hiradós

                katonalányok. Egyik

                maga mellé ölel a székre.

                Keserű szappanillatú és

                csipője, combja, mint a kő.

                Ír a kockás papirra. Olvasd!

                        Ja tyebja ljublju Andrej!

…Bagolyszemekbe esik a hó.

                Zuhogó rács mögött bujkálva, szökve,

                különös pár, – százévesek együtt –

                karolja, húzza, méregeti egymást,

                kapuról, kapura csókolózik,

                        Úristen, mint a gyerekek!...

…Gyerekként, még a régi Budapesten.

                Feszült, sötét háborus ősz.

                Fagáztartály a taxikon.

                Katonafeleség lakása, könyvei.

                Nyírő – Uz Bence halinakötésben.

                Üvegcsempékből rakva sárgán

                fénylik a fürdőszobafal.

                Kilép. Áttetszik inge, mint a hártya,

                kirajzolt, forró zsírpapir.

                Jön-megy az ágy és polc között,

                ügyet se vet nyitott szememre,

                        hiszen még csak gyereké…

                most aztán itt van benne újra,

                ezen az éjszakán is

                csapdában mindörökké.

Son desto. Saranno le quattro.

Fuori sulla terrazza

       di soppiatto giunge l’alba.

Nella macchia silenziosa si sente

       il fragorìo del treno che serpeggia.

…le ruote, le ruote.

          Sosto nel corridoio.

          Guardo dal treno serpeggiante,

          come scorre il monte di Tokaj.

          V’ero passato di là, nel cimitero,

          insieme ai due miei amici.

          Facevamo delle foto a vicenda,

          come sfondo le tombe.

          Le foto son rimaste,

                 loro tutti e due sotto terra.

…L’inverno. Capanno scavato nella terra.

          Le telegrafiste militari. Una

          mi attira a sé sulla sedia.

          Odor’ di sapone amaro, l’anca

          e la coscia dure come la pietra.

          Scrive sulla carta quadrata. Leggi!

                 Ja tyebja ljublju Andrej!

…Negli occhi di gufo cade la neve.

          Nascosti dietro la griglia impetuosa, fuggendo,

          strana coppia – faranno cent’anni insieme –

          s’abbracciano, si tirano, si misurano l’un l’altro,

          baciandosi dall’androne all’androne.

                 Dio mio, come i bambini!

…Da bambino, nella vecchia Budapest.

          Autunno teso, cupo, bellicoso.

          Sui tassi serbatoi di gas.

          L’abitazione della moglie del soldato, i libri.

          Nyírő – Uz Bence con la rilegatura in panno.

          La parete del bagno, essendo di piastrelle

          di vetro, brilla di luce gialligna.

          Esce. La camicia traspare, come un velo,

          bollente carta oleata delineata.

          Va e viene tra il letto e lo scaffale,

          non bada ai miei occhi aperti,

                 in fondo sono solo di un ragazzino…

          ed ora eccolo, cascato di nuovo,

          anche questa notte,

          intrappolato per sempre.