Fodor András: Samo mi… (Csak mi… Szerb nyelven)

Pillogó szemcsék, messzi napvilágok,

kovakövek megnémult sercegése.

Hozzászoktunk hamar,

hogy olykor fönnakad már,

amit felétek földobálunk.

Jó volna szabadulni

gyötrelmeinktől is, miket

akaratunk izzása éget.

Az összeállt salak, baljós, hideg madár,

nem semmisül meg,

jön velünk.

Utazunk szakadatlanul

vonzások csillagrendszerében,

idegünk és eszünk között

az éhes ismeretlen

mégis mindegyre nő.

Csak mi tudunk a szeretet

s a gondolat két szárnyán felszökellni,

csak mi tudunk a végtelen időből

– ha kell, siettetve a törvényt –,

a véges térbe visszahullani.

Treptajuća zrnca, daleka prostranstva,

nemo prštanje belutaka.

Ubrzo smo naučili

da katkad već zapinje to

što prema vama bacali.

Bilo bi dobro osloboditi se

i od naših previranja koje

naša volja prži.

Taloženi mulj, zlokobna, hladna ptica

se ne upropaštava

s nama korača.

U privlačnim silama galaksija

bez prestanka putujemo,

ipak između naših nerava i umova

sve više raste

gladna nepoznanica.

Samo mi znamo na krilima ljubavi

i misli skakutati,

samo mi znamo iz bezgraničnog vremena

– ako treba i požurivajući zakonitosti –

u ograničen prostor pasti.