Fodor András: Gyújtogatók

Annyi gorombaságot

        vágott fejemhez, annyi súlyt

próbált nyakam köré kampolni,

rándítottam a vállamon:

„Keresd a vétkest

                        másban!

        Én megyek!”

De utánam futott, de visszarántott.

„Mondok ennél még cifrábbakat is,

mert valakinek el kell mondani,

mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert

        csak azt

gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”

És mint megerjedt hulladék

        rogyott közénk a csőd:

kupacba minden eltussolt hazugság,

a nagyotakarás lenyaklott pózai,

az elveszett atyák kiszikkadt múmiái,

farkastorkú fiúk sivár istenkedése,

tetőtlen gerendák alatt

a törmeléken tombolás,

a megerőszakolt idő,

üvegbe-bénult tájak,

az esztelen száguldozástól

érvénytelenné gyűrt szabadság,

üres álcákként pöndörült arcok,

lányok fürtökbe csavargó ujja,

a kétségbeesés mögött

a kihívó szemérem

        bozótos árka,

                céltalan vadon.

S minden hazák és minden út

végén a testesült hiány,

        az örök hontalanság…

És mert nem volt hová menekedni

        torlódó szégyenünk alól,

hagytuk, ahogy az indulat

        átlobban rajta,

                áldozati máglyán.

S mint tetten ért gyújtogatók

        hunyorgó-tehetetlen,

kormos szemöldökkel meredtünk

        a vallató hajnal szemébe.