Weöres Sándor: Treća simfonija (Harmadik szimfónia Szerb nyelven)

1.
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
 
Küldd néki töretlen álmodat,
míg magad vagy a vadász meg a vad,
s nem szűnhet kerge futásod.
Győznöd se lehet, veszned se szabad :
a hályogos sűrűség alatt
vermed hasztalan ásod.
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas.
 
A múlt se pihen :
új percek méreg-csöppjeiben
elomolva őrzi részét.
A holt vadlúd, bár tolla se lebben,
röpül zúgó szárnyú seregben,
s röptében üli fészkét.
 
A jövő nem vár, előre arat :
a most ömlő sugarak
a holnapi gyermek
rózsás bőréről csiripelnek.
 
Ne kérd a veremtől jussodat.
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s távol, a hatalmas : az is te magad.
Ő odafönn
merev csillámu közöny,
és sorba burkolt lénye idelenn
rengés, mely sohasem pihen,
s a két arc : az Igaz és a Van
összefordul mámorosan,
mint a Nap meg a tenger
nézi egymást ragyogó szerelemmel.
 
Küldd néki töretlen álmodat!
mert szíved éber-álma,
mint légen a pára,
átlódul a pályán,
s fönn sajog a menny hajnal-koronáján.
 
 
Madárka sír, madárka örül,
míg piros gerendái közül
néz a hatalmas -
 
Kereplőként űzöd körbe magad,
rab vagy, de keserved álma szabad
s igazad az álom, a röpke!
A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla : élő te-magad,
s föllibben a fellegekbe!
 
Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
Sugarak izzó füzére alatt
meglelheted százszor sírodat,
mégsem lelhetsz soha békét.
 
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Szél körme kapar a sír körül,
és vallat a fény, a hatalmas.
 
Te vagy a vadász és te vagy a vad
s a pálya is, minden te magad
- madárka sír, madárka örül -
piros gerendák közül kidagadva
tág szemmel nézel magadra.
 
2.
 
Rikolt a páva veled,
tipeg az éjbe veled,
elveszti nyúlt vonalát
a futórózsa veled,
 
odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
kikkel egy-éjbe jutottál,
mindannyival oda futnál.
 
Rikolt a páva veled -
rád-kúszó rózsa remeg,
a mező nyers illata
nedves csókjára pereg.
 
Sír a liliom,
a sáska is -
hogyha lehetne,
szánna is.
Csak a könny csorog
a szirmon, a fán -
ki merne sírni
igazán?
 
Ki merne súgni neked
arról, hogy mi lett veled?
melyik ég rejti helyed?
őrzi-e gyöngyeidet?
 
Ki egét elhagyta, lássa :
habos örvény a lakása,
fedelének éj az ácsa,
sötétség a kalapácsa.
 
Tipeg a páva veled,
remeg a rózsa veled,
fáradtan rád-hajlanak,
megosztják alvó-helyed.
 
Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.
 
Hét szín mozog itt
és hang-özön :
egyetlen, arany csend
volt odafönn.
 
Színek közt gyúl a szemed,
hangok közt zsong a füled -
kívánsz-e búcsúzni, mondd,
vagy itt lenn jobb a helyed?
 
Odafönn villámló kútnál
remegő gyöngy közt aludtál -
remegő gyöngy közt a kútnál
tán már aludni se tudnál.
 
Hegyekkel játszik az út,
a tücsök dobja pereg,
rád-kúszó rózsa remeg.
Rikolt a páva veled -
 
3.
 
Tűzhabos, bársonyos tereken át
keresem szárnyának pille-porát.
Ormokon,
kő-fokon
kutatom fátyla nyomát.
 
Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jégszirmos hegyeken át,
csatakos völgyeken át
kérlelem, keresem :
ápolná kegyesen
sápadt kis mécsesem fénysugarát.
 
Ide se lát!
Ide se lát!
Alszik és álmában épít
ablaktalan tükör-palotát!
 
Hasztalan üldözöm zajban, csendben,
nem érem el soha : itt van bennem,
vad futásommal ő űzi magát,
mécsesem fénye az ő kicsi foglya,
vézna, ijedt fény, mégis beragyogja
a végtelen tükör-palotát.
 
Rögökön, fellegeken, kék vidéken
siető léptemmel el nem érem :
szívemben szövöget
napokat, éjeket,
a kinti sokszínű szőnyeget
benn szövi mind,
bennem szőtt szőnyegen
odakinn keresem,
míg ezer mintája szüntelen
körbe kering.
 
De néha meglátom
- igaz-e, vagy álom -
mikor a kerek táj télbe hajol,
s a jeges réteken
minden csak sírverem,
s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.
Homályos tereken,
idegen egeken
sebzetten bukdos a légen által,
és rekedt, színtelen víjjogással
lezuhan a jég alá!
lezuhan a jég alá!
A mélység föllazul,
villogó gyöngy-habot ont
és megint elsimul,
és minden fekete, holt.
 
Leheletét
szél verte szét,
lángja kormát vas-pohárban
őrzi a sötét.
 
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

1.

Ptica plače, ptica se veseli,
dok sa mesta gde se greda crveni
moćnik te promatra –

Njemu pošalji svoj čisti san,
dok si lovac i divljač ti si sam
ne može presati tvoj suludi kas.
Ni pobednik ni gubitnik ne možeš postati:
ispod gustine katarakte
jamu zalud ćeš kopati.

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž –
preko ruba praznina se preliva.
Gaj i livade
tvoje su bisage
al’ u miru ni tamo se ne sniva.

I šušanj neživi visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Ptica plače, ptica se veseli
a moćnik te promatra.

Ni prošlost se ne odmara:
u otrovnim kapima novih minuta
rastrošno čuva svoj deo.
Mrtva plovka nepomičnog perja
u uskomešano jato smera
i u letu uzjaši svoje gnezdo.

Budućnost ne čeka, unapred sviće:
snop svetla današnjice
o ružičastoj koži
sutrašnjeg deteta govori.

Ne traži od jame svoj miraz.
Ti si lovac i gonjena divljač,
i u daljini, moćnik: i to si ti sam.
U visu je
odsjaj krutog nehata,
a dole u sudbini skrivena suština
je drhtaj što se nikad ne odmara,
i dva lica: Istina i Ima
u zanosu uživa,
kao Sunce i more, što nemo
gledaju jedno drugo zaljubljeno.

Njemu pošalji svoj čisti san!
jer budan san tvoga srca
kao kapljica u zraku
preleće putanju
i u zoru na vencu neba oseća patnju.

Ptica plače, ptica se veseli
dok sa metsa gde se greda crveni
moćnik te promatra –

Gonjen od strane sopstvenih čeketala
rob si, ali slobodan je tvoj čemerni san,
i tvoja istina je tek parče sna!
U stenu ako urežeš svoj krik
više nije stena: to je tvoj lik
koji do oblaka seže!

Otvara se pejzaž,
zatvara se pejzaž –
preko ruba praznina se preliva!
Ispod usijanih niski zraka
možeš naći bezbroj raka
al’ mir te ne čeka nikada.

I šušanj neživi sad visoko lebdi.
Ne veruj da se na tvrdom spava.
Humku ledeni vetar para
i svetlost, moćnik te saslušava.

Ti si lovac i gonjena divljač
i lovište, sve si ti sam
– ptica plače, ptica se veseli –
s mesta gde se greda crveni
sam sebe vrebaš sad.

2.

Paun krešti sa tobom,
tapka u noć sa tobom,
svoju vitkost gubi
ruža kad je sa tobom,

gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala –
s kime god si u istu noć dospela
trenutke smiraja bi tamo provela.

Paun krešti sa tobom –
drhti ruža nad tobom,
suze nezrelog mirisa livade
njene rosne poljupce vlaže.

Plače ljiljan
i skakavac –
da je moguće
i žalili bi te.
Suze liju
po cvetu, drvetu –
istinske suze
zar da teku?

Tebi šapnuti ko bi smeo
od tebe šta je postalo?
koje nebo ti krije mesto?
da li je na broju tvoje blago?

Ko svoje nebo ostavi:
u vrtlogu će spavati,
čadar mraka će ga pokrivati,
a čekić tame formirati.

Tapka paun sa tobom,
drhti ruža sa tobom,
klonulo se odmaraju,
dele meso sa tobom.

Ovde u radosti
cvrčak je nem,
i dubina bola je
čisti med.

Zvuk i sedam boja
tu izgore:
zlatna tišina je
samo gore.

Od boja zaslepljena,
od zvuka zaglušena –
reci, želiš li rastanak
il’ rađe na dnu opstanak?

Gore u sjaju bunara
međ biserjem si spavala –
u drhtavom biserju kod bunara
možda više ne bi ni sanjala.

S brdima igra cesa,
bubanj cvrčka se vrti,
ruža na tebi drhti.
Paun s tobom se grli –

3.

Kroz plamteće, svilene trgove
tražim prah s nežnog krila leptira.
Na vrhovima,
oštrim stenama
istražujem trag tog plavetnila.

Njezin uzdah
razbi vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Kroz brda smrznutih lata,
duž raskvašenih livada
preklinjem ponizno:
nek njeguje odano
od mog žiška bled pramen zraka.

Ni ne haje!
Ni ne haje!
Spava i palatu od ogledala
bez prozora gradi u snu!

Zalud je gonim u buci, tišini,
ne stižem je nikad: u meni živi,
u stalnoj žurbi tera sebe samu
njezini robovi su moji zraci,
to slabašno, preplašeno svetlo ipak ozari
onu nepreglednu palatu.

Na gromadama, oblacima, plavetnilu
moji žurni koraci nju ne stižu:
dane i noći
tek moje srce kiti,
vanjski mnogobojni ćilimi
u meni su tkani,
u unutra izvezenom sagu
napolju je tražim
dok to mnoštvo ukrasa bez predaha
oko mene leprša.

Al’ ugledam katkad
– da l’ je java ili san –
kad se zima spušta na pejzaž
i ledena livada
u raku se pretvara
i ja dole ležim, u zemlju pretvoreni crni mrtvac.
Kroz tamne trgove
i strane svetove
ranjeno se probija kroz etar
i promuklim, bezbojnim krikom
propada kroz led!
Kroz led propada!
Rastvara se dubina,
sjajnu bisernu penu ispušta
pa se poravna
i sve je mrtva crnina.

Njezin uzdah
razvejava vetar,
u gvozdenom peharu mrak
čuva nastalu čađ.

Pod ledom, u neprolaznom minutu mira
čuvam svileni prah leptira.
I stalno u svetlu,
prolaznom vremenu,
kroz iglene uši
ljubim
trag njenog krila.