Nagy László: Atila Jožef! (József Attila! Szerb nyelven)

Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly vak havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet
az egek mirígy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt -
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív
szép szóval a száj!

Što ti je titralo srce, nesretniče,
u stalnom  mrazu rušeći sebe,
gradeći pesme,
iznureno,
upaljeno,
iza tačke razumom merljive
što ti je svest dopirala?
Pa ti si znao:
kraj tog prokletog puta je trula bisaga,
ni vere nema tamo,
pa ti si znao:
san ti je propao,
sebe zauvek prognao,
možeš hodati kroz pomame,
samotno, benetno,
na ljudskost, vernu ljubav izgladnelo
jedeš smrt iz usijane tave.
Znao si, znam i ja:
velikan: ti si,
a ti, težak Svemira, ni deo
od celine, što bi zaslužio,
nisi dobio.
Zar je vredelo smrzavati,
na tlu budućnosti klijati,
s nemanima diskutirati,
kad si život izgubio!
Da možeš reći: vredilo je!
Jer prestraši mi se krv i kost
na pomisao da uz tvoj usud ja ću
postaviti trezven sud.
Obij zakon, ne odmeraj!
Digni iz prašine klompav šešir,
mučeničko rame,
i ređajući iskrivljene
kraželjnice
uplakano, s dva žarna kruga - blizanaca
pogledaj me,
da se potrese
žudna, bespomoćna kultura,
nebeski sustav žlezde,
i to neiskupljeno bitisanje.
Atila Jožef!
ti mi daj nadu,
jer bez nje
kvarni su sunčevi zraci,
buđava je krv,
mada ti se zubi cere,
mada ti vrat škripi,
klimni, vredelo je,
opovrgni tvoju mrtvu logiku
ti blaženi,
od patnje žigosani!
Mašti mi slatke zadatke proveri,
jer već tako deluje
da me od glave do pete
radioaktivnom jezom, vrućom
bundom pepela oblepi -
bojim se, svaku tajnu će rasplesti
i više ništa neće boleti.
Da nikad ne stignem na onu ravninu:
pred mnom ti stupaš.
Pomozi, da ljagu potkazivača
podnese snagom srce,
lepim rečima usne!