Rákos Sándor: Ispitivanje Gilgamesa (Gilgames faggatása Szerb nyelven)

Ó, az a tavasz, az a nyár, az az ősz,

mikor estéim s reggeleim csöndjét,

az uruki fal építőinek

kopácsolása verte föl!

Rádió szólt, csöngött a telefon,

atomrobbantásról írt az újság,

újabb meg újabb űrhajókról,

s hogy alagúttal kötik össze

Franciaországot és Angliát –

érverésem a századdal dobolt,

s Gilgames varázsdobját is hallottam;

rádióm és telefonom szavából

a hírhozók kapkodó lihegését;

az atomrobbantás kataklizmája

Anu hét gonosz szellemét idézte;

űrhajókról hallván, keselyűszárnyon

az égbe fölszállottam Etanával;

s Gissel jártam a földalatti ős-sötétben

olvasván a készülő alagútról.

Vesszőt, pontot

a villamos csengője vert az eposzba,

verslábai hosszát

dunai hajók kürtjele mérte ki;

szerelem, harag vörös virágai nyíltak szívemben,

bántottság, sértés jégvirágai;

előttem a táblák,

fölöttem évezredek csillagködei,

lobogó gyolcsként ahogy kibomlanak;

s jött a nagy király, a mindentudó,

Gilgames! Hányszor megvallattam,

hányszor beszéltem hozzá, mintha

lelkemhez szólanék:

„Csönd és köd és hideg sötétség.

Utánad is csak ennyi maradt.

Kilobbant iszonyú lángolásod.

Csönd és köd és hideg sötétség.

Ez hát végső érve a létezésnek?

Hét éjjel és hat nap sirattad Enkidut,

zokogásod fölverte a világot,

s mi maradt abból is, a gyászból,

vonításodból az ember sorsa miatt?

Konok vakmerés! Élni merünk,

vívni – milyen tusát? – egy barbár-ősi

Játékok Helyén, ahol veszt a győző,

mert megöletik, úgy, mint a legyőzött.

Látom kicsorduló könnyedet, Gilgamesem,

a kudarcban, megváltatlan halálban,

– mert nincs élet füve, jaj, nincs öröklét! –

s hallom, daccal a fogad hogy’ csikordul:

a falat újra építeni kezded!”

O, ono proleće, ono leto, onaj jesen,

kad moju večernju i jutarnju tišinu

kuckanje graditelja

zidova uruka razbila!

Radio je bio uključen, zazvonio telefon,

novine o atomskoj eksploziji pisale,

o novim i novim kosmičkim brodovima,

i da s tunelom spajaju

Francusku i Englesku –

moj krvotok sa stolećem bubnjao

al sam i čaroban doboš Gilgamesa čuo;

iz radija i telefona

užrbano dahtanje glasonoša;

kataklizma atomske eksplozije

sedam zao duhova Anua prizvala;

čuvši o kosmičkim brodovima, na krilima

lešinara s Etanom u nebo se uzdignuo;

čitavši o izgradnji tunela

s Gisom u podzemnoj pratami hodao.

Zarez, tačku

u ep zvono tramvaja udario,

dužinu stopa u stihu

znak roga dunavskih brodova merio;

u mom srcu ljubav, crveni strukovi zavade,

ledeni cvetovi povreda i uvreda cvetali;

ispred mene su panoi,

nad mnom zvezdane magle milenija

poput vijorećih platna se otvaraju;

i došao je velik kralj, sveznali

Gilgames! Koliko puta sam ga ispitivao,

koliko puta njemu govorio, kao da

mojoj duši pričam:

„Tišina i magla i hladan mrak.

I iza tebe je samo toliko ostalo.

Ugasio ti se strahovit žar.

Tišina i magla i hladan mrak.

Zar je to poslednji argument bivstvovanja?

Sedam noći i šest dana si oplakivao Enkidua,

jecaj ti je probudio svet,

i šta je od toga ostalo, od žalosti,

od tvog zavijanja zbog sudbine čoveka?

Tvrdokorna drskost! Smemo živeti,

boriti se – za što? – na iskonskom varvarskom

Mestu Igara gde gubi pobednik,

jer ga daju ubiti, isto tako kao pobeđenog.

Vidim tvoje suze, moj Gilgamesu,

u porazu, u nepromenljivoj smrti,

 – jer trava života ne postoji, joj, nema večnosti! –

i čujem tvoj prkosan škrgut zubi:

ponovo počinješ zidanje zida!“