Rákos Sándor: Noću jesenje ravnodnevnice (Az őszi napéjegyenlőség éjszakáján Szerb nyelven)

I

Kék tornyok, elszálló magasság,
tejutak tejüvegfolyói.
Őrült angyal zokog a Holdban,
párzó macskák szeme beszűkül.
Földre zuhan egy haldokló madár,
csillagokat szór le az égi Kéz.
Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon
lebegnek a borzongó szeretők.

II

Az éjszaka könnyes beszédei,
gyónás tördelt igéi az ágyban.

III

Holdig magas fák.

IV

Két szentjánosbogár-tudat,
a hideg csillagok alatt.
Mikor a fölzuhogó csendnek
melled réz-csúcsai felelnek.

V

Léptem feléd s eltakartak a bokrok.
Őszig hasztalanul kerestelek
Feltakarnak a hulló levelek.
Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…

VI

Vad áradással torlódnak a fák.

VII

Innen, gyáva hős, ne szaladj el!
Mert mielőtt még megöregszel,
szabad boldognak lenned egyszer!

VIII

Az a kis ringlószilva-kékség,
ahogy a selymen átdereng.

IX

Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!
Csak annyira…

X

Őszi tücsök fölvérzett szájjal
tépi a sötét tarlót,
fekete boronával.

XI

Hozzám dőltél,
úgy csatoltad föl a harisnyát.

XII

Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,
egy mozdulat több, mint tízezer év,
egy mozdulat örök halálba ránt,
egy mozdulat s nincs visszavonni érv.

XIII

Majd kifújja az őszi szél,
az őszi szél majd kifújja belőlem – – –

XIV

Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.
Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.
Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.
Megkóstoltam a símogatást: csontomig metszett.
Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott.
Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!

XV

A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!

I

Plavi tornjevi, odleteći visovi,
mlečne reke Kumove slame.
Na Mesecu sumanut anđeo plače,
sužavaju se oči mačaka tokom parenja.
Jedna ptica na samrti na zemlju pada,
nebeska Ruka zvezde prosipa.
Nakostrešeni ljubavnici na raširenim,
velikim belim krilima lebde.

II

Suzni govori mraka, lomljeni
propovedi ispovesti u krevetu.

III

Do meseca sežuće krošnje.

IV

Dve svitac-svesti
ispod hladnih zvezda.
Kad nagomilanom ćutanju
bakreni vrhovi tvojih grudi odgovaraju.

V

Prema tebi zakoračio šiblje te je zaklonio.
Zalud sam te do jeseni tražio
Otpalo lišće me je otkrio.
Prema tebi bi zakoračio – u svoju krepost se spotaknuo... 

VI

Drveća se divljim bujajenj gomilaju.

VII

Odavde, bedni junače, nemoj pobeći!
Jer pre no što će te starost sustići
jednom smeš blaženstvo okusiti!

VIII

To sitno plavetnilo ringlovke,
kako se preko svile nazire.

IX

Voli me, ako možeš! Samo malo me voli!
Samo toliko...

X

Jesenji stričak krvavim ustima
dere taman ugar,
crnom drljačom.

XI

Na mene naslonjeno,
tako si prikopčala čarapu.

XII

Jedan pokret je više od desethiljada milja,
jedan pokret je više od desethiljada godina,
jedan pokret u večnu smrt gura,
jedan pokret i nema povratka.

XIII

Oduvaće jesenski vetar,
oslobodiće me jesenski vetar – – –

XIV

Okusio vetar: jezik mi izgorio.
Okusio pljusak: u zemlju me nabio.
Okusio meso: u grlu me kiptio.
Okusio milovanje: do kosti me sekao.
Okusio tišinu gornjih prostora: u led me je pretvorila.
Okusio ukus korenja: u ustima mi je gorčina ostala !

XV

Ime boli, ime joj je korota:
tamna zvonjava zvona.
ime boli, ime joj je korota:
crn prasak doboša;
ime boli, ime joj je korota:
udarci krila gavrana lepršanje zastava;
ime boli, ime joj je korota:
ipak neću da ju prekrije zaborav.