Vörösmarty Mihály: Vorwort (Előszó Német nyelven)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

1850-1851

Als ich dies schrieb, da war der Himmel klar,
auf dieser Erde Wipfeln grünten Zweige,
und emsig ging der Mensch der Arbeit nach:
Es schuf die Hand, es wirkte klug der Geist,
Vernunft entflammte, Hoffnung trieb das Herz,
der Frieden, von der Stirn den Schweiß sich trocknend,
gedachte nun den schönsten Preis zu bringen:
Das Menschenheil, um das er sich geplagt.
Zur Feier rüstend, brachte die Natur,
was schön und edel war, ans Tageslicht.

Vor Freud und Hoffnung zitterte die Luft
im Wunsch, die heil'ge Botschaft zuzusenden,
und mit der Stimme einer bessern Schöpfung
zu grüßen neu und glorreich alle Welt.
Das Wort ertönte. Und es hallte wider
in Höhn und Tiefen. Und das Universum
hört' auf zu kreisen einen Augenblick.
Es wurde still, die Stille vor dem Sturm.
Da brach es los. Und eine Schreckenshand
spielte mit Menschenköpfen wie mit Bällen,
zerstampft vom Wetter, brachen Menschenherzen,
von seinem Atem starb das Leben ab,
erlosch auch die erhabne Welt des Geistes,
und auf des Himmels finstres Angesicht,
mit wildem Zucken zeichneten die Blitze
den Zorn der aufgebrachten Götter ein.

Das Ungewitter brüllte immerfort,
ganz wie ein toll gewordnes Ungeheuer.
Wohin es schritt, in seiner Schreckensspur
stiegen aus Knochenbergen röchelnd auf
die letzten Flüche der zerrißnen Völker,
und hilflos legt das Elend nun sein Haupt
in Schutt und Asche der zerstörten Städte.
Jetzt herrschen Winter, Stille, Schnee und Tod.
Die Erde aber ist jählings ergraut;
doch nicht allmählich wie friedliche Menschen,
nein, über Nacht ergraut, wie einstmals Gott,
der, als die Welt er schuf und dann den Menschen,
halb Gott im Wesen und noch halb ein Tier,
erschauderte ob seiner düstren Schöpfung
und vor Entsetzen grau ward, müd und alt.
Bald kommt der Lenz gegangen, ein Barbier,
die graue Erde nimmt dann die Perücke
und legt den Blumen Samt und Seide an.
Von ihren starren Augen taut der Frost,
mit Düften und mit grell geschminkten Wangen,
täuscht Freude sie und frische Jugend vor.
Ihr aber fragt die alte Sünderin:
Wo tat sie die erschlagnen Söhne hin?