Pilinszky János: The French Prisoner (Francia fogoly Angol nyelven)

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett, de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett!

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, - azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

"Csak azt feledném, azt a franciát..."

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.

If only I could forget that Frenchman.

I saw him, just before dawn, creeping past our quarters

into the dense growth of the back garden

so that he almost merged into the ground.

As I watched he looked back, he peered all round –

At last he had found a safe hideout.

Now his plunder can be all his!

He'll go no further, whatever happens.

Already he is eating, biting into the turnip

which he must have smuggled out under his rags.

He was gulping raw cattle-turnip! Yet he had

hardly swallowed one mouthful before it flooded back up.

Then the sweet pulp in his mouth mingled

with delight and disgust the same

as the unhappy and happy come together

in their bodies' voracious ecstasy.

Only to forget that body, those quaking

shoulder blades, the hands shrunk to bone,

the bare palm that crammed at his mouth,

and clung there so that it ate, too.

And the same, desperate and enraged

of the organs embittered against each other

forced to tear from each other

their last bonds of kinship.

The way his clumsy feet had been left out

of the gibbering bestial joy and splayed there,

crushed beneath the rapture and torture of his body.

And his glance – if only I could forget that!

Though he was choking, he kept on

forcing more down his gullet–no matter what –

only to eat – anything – this – that – even himself!

Why go on? Guards came for him.

He had escaped from the nearby prison camp.

And just as I did then, in that garden,

I am strolling here, among garden shadows, at home.

I look into my notes and quote:

'If only I could forget that Frenchman...'

And from my ears, my eyes, my mouth

the scalding memory shouts at me:

'I am hungry!' And suddenly I feel

the eternal hunger

which that poor creature has long ago forgotten

and which no earthly nourishment can lessen.

He lives on me. And more and more hungrily!

And I am less and less sufficient for him.

And now he, who would have eaten anything,

is clamoring for my heart.