Pilinszky János: Harbach 1944 (Harbach 1944 Olasz nyelven)

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

Dedicato a Thurzò Gàbor

Spesso mi compaiono davanti,
al chiaro di luna, un palo che erge,
davanti al palo uomini attaccati
trascinano un carro immane.

Trascinano con la notte crescente,
l’enorme carro sempre più pesante,
I loro corpi prende in possesso,
la polvere, la fame e il tremore.

Conducono con sé la strada e le lande
terre coltivate a patate, freddolose,
sentono solo il peso di tutte le cose
Il fardello di tutte le lande.

Solo il corpo fragile del proprio vicino
che gli sta addosso attaccaticcio,
Come dei strati viventi,
nel solco vacillano l’uno dopo l’altro.

Davanti a loro si scansano i paesi,
anche i cancelli si scostano
la distanza gli venne incontro,
poi fugge via in modo precipitoso.

Guizzano incespicando fino al ginocchio
In un oscuro rumore frusciante,
fatto delle loro basse scarpe di legno,
sulle invisibile foglie secche..

Il torso spetta ormai al silenzio
, il viso immerso, su in alto,
tesi, come se stessero fiutando
la mangiatoia di un cielo lontano

Per l’accoglienza è tutto pronto
come uno stabbio dischiuso,
spalancando i suoi cancelli furiosamente
La morte si espande appieno.