Petri György: Venac od reči na grob Otilije Šolti (Szókoszorú Solt Ottilia sírjára Szerb nyelven)

Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj, meg a sárgarigó.
A költő az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerű sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba. Leginkább a temető
társaséletünk alkalmas színhelye
(utána kocsma), ahol az egyre
penészesebb, ványadtabb, vagy éppenséggel elhájasodott
túlélők, sör és/vagy vodka mellett
túlélnek, és diagnosztizálják egymást.
Abból a szempontból, hogy ki lesz a következő.
Nyugodjál békében. Nem támadunk fel.
Habár? A fene tudja. A nagy kérdés
az, hogy hány évesen.

* * *

Szép voltál (a magad módján), 
ezzel, persze, nem mondtam sokat, 
mindenki csak a maga módján tud 
szép lenni. Te most már: 
úgy, ahogyan nem vagy. 
Parancsoló nem-léted visszanéz ránk. 
Te éltél.

* * *

Mondd, Oti, mondd, mire jó ez a síron 
túli gargarizálás? Nevetséges, megalázó. 
Közhullák lévén, minket a köz temet el. 
Ennyivel tartozik is nekünk a „köz”. 
Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. 
(Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük 
tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.) 
Na jó, belőlem ennyi elég volt. 
Imádtalak, futólag feleségül is akartalak venni, 
te beszéltél le róla. Több eszed volt már akkor is, 
ámde én akkor is, ott is, szíves engedelmeddel 
a leendő hullák nevében.

Draga Otilijo, mogla bi i prikladniji
termin izabrati za preminuće,
recimo sredinu maja, kad priroda divlje
cveta, buja – kao rak:
psi prcaju, prepelice ležu, pa i zlatna vuga.
Pesnik sad pesmu piše jer ne može
smrću izazvan nadahnut tren propustiti.
Stručno kopanje groba: to mu je zanat.
Pesnik: mašina koja zaustavlja tren.
O tebi je televizija dobar film napravila.
Šteta što ti – razumljivo – nisi mogla videti.
Smanjujemo se, smanjujemo, Otilija,
svet oko nas se menja.
Zatvaramo se u sebe. Mesto našeg
društvenog života je uglavnom groblje
(zatim krčma) gde sve više
učmali, slabunjavi ili pak ugojeni
još živa bića pored pive i/ili vodke
preživljavaju i jedan drugog dijagnosticiraju.
U tom smislu, ko će biti sledeći.
Neka ti je laka zemlja. Ne vaskrsavamo.
Mada? Vrag zna. Veliko je pitanje
sa koliko godina.

***

Bila si lepa (na svoj način),
s tim nisam bog zna šta rekao,
svako samo na svoj način zna
biti lep. Ti već
tako kako više nisi.
Nas tvoje zapovedno nepostojanje gleda.
Ti si živela.

***

Oti, reci, čemu vodi to grgotanje
u grobu? Smešno je, ponižava.
Pošto smo društveni leševi, društvo će nas sahraniti.
Toliko i nama duguje „društvo“.
Tu smo mi stvorili slobodu i bedu.
(Preciznije: ovu zadnju samo smo otkrivanjem činjenica
i političkim radom nedvosmisleno izrazili.)
Pa dobro, od mene toliko dosta.
Obožavao sam te, hteo sam te prolazno i ženiti,
ti si me odgovorila. Već tad si pametnija bila,
ali ja i tad, i tamo s tvojom dopuštenjem
u ime budućih leševa.