Petri György: Come mi viene in mente di venire qua (Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek Olasz nyelven)

Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,
s vadásznának reánk. Ne legyen így.
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta
a bíróság illetékességét, a történelemhez,
a munkásmozgalomhoz apellált,
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.

Sosto indeciso, non precedendo i morti, solo dietro
di loro, cammino su strade impervie, con cautela,
come mio zio a vent’anni, nel fango pasquale,
quando i carabinieri ungheresi lo scortarono nella
morte, al patibolo, e dissero affabile a mia nonna:
Venga, buona donna, per dir’ addio a suo figlio.
Mia nonna svenne. Gellèrt evitava accuratamente
le pozzanghe:
il luridume dell’epoca non si essiccò sui suoi
piedi convulsi.
Mio zio, communista serboebreomagiaro riteneva
importanti le scarpe laccate, più di ogni altra cosa.
Camminando per le vie di Szabadka, vacillo nella via
Gellert Perlovàn: come mi viene in mente di venire qua?
Dov’è la mia vita, rispetto a quel che è stata la sua?
Già, il morto può essere più vivo del vivente.
Già, Nagy Imre è morto per il nostro onore,
per questo merita una rima, molto seria il suo nome.
Ora in questo paese scarseggia l’onestà,
l’odio, la viltà, la tracotante mano che lava mano,
culo lecca culo, la lepre diventa sanguinaria, anche
il ratto si ciba di carne viva. Siam’ bestie di nuovo e
ci danno la caccia. Che non sia cosi.
Pensate alla sua ultima foto: a quell’uomo stecchito,
colui che anche tra due carabinieri, nel nome del
diritto all’ultima parola, non solo che non chiese
clemenza, ma ha messo in dubbio l’autorità del
tribunale, appellandosi alla storia, al movimento
operaio, accettando al posto nostro, al posto della
vita indegna, una modesta morte onorata.