Petri György: Alla morte di Rolf Bossert (Rolf Bossert halálára Olasz nyelven)

Alig sem ismertelek.
Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén
az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem
más fejek közé, hogy a tiédet lássam.
A fülemig csupán töredékek
jutottak el, bár tudtam: mondatokéi.
Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson.
Később egy kerek
asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél,
és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek,
közben bemutatkoztam, beszélgettem
– már a magam angol-német pidginjén
(nagynéha ritka vagy eltalált szavak
mazsolái – hja, az a sok olvasás! –
a silány szintaxis keletlen tésztájában).
De azért beszélgettem, elszántan, idegesen,
egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni,
töprengtem, nem látszott rajtad,
igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek.
És egy mondatod forgott a fejemben
még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek
nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek
első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még
odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat
viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben),
hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem)
háborítatlan folytathatása végett
folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad –
minek is? A „Dissident” szót használtad.
Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven
egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú,
illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át)
történő elhagyását jelentette.
Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben
nem is létezik, és útleveled érvényes volt.
Te annak rendje és módja szerint
(mert ott annak ez a rendje és módja)
áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk
a politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó.
De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön,
hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak…
Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk!
Micsoda félrevezető igekötők!
Állhatatosan rójuk
a magyarázkodás Möbius-szalagját.
Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg,
hogy egyszerűen azt mondjuk:
„Ott voltam, most itt vagyok. Kész.
Érjék be velem. Megmutatkozom.”
(És hol ennek a lehetősége?)
Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek
nem tartom magam – s még ez is
csak rám tartozik.
Fogalmazgattam,
hogyan mondanám el ezeket
neked, ha (valószínűnek tetszett)
alkalom adódik.
Nem adódik. Nézem a telefont.

Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett,
kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából
kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez.
Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a
szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül,
ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült.
És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam.
Ez az, aminek értelme látszik lenni.

Ti conoscevo a malapena.
Quella sera fredda, capitai per puro caso al bar
di Einstein. Sgomitavo, cercavo di intrufolare la mia testa
tra tante altre, per poter vedere meglio la tua.
Captavo solo frammenti di voce:
sapevo che erano spezzoni delle tue frasi.
Se non altro, magari gli occhi miei che vedano qualcosa.
Più tardi, seduti intorno ad un tavolo rotondo,
stavi conversando con due signori,
bevendo della birra, forse mangiando delle noccioline,
ti stavo osservando, frattempo mi presentai,
stavo chiacchierando
- intendo, nella mia lingua maccheronica
anglo - tedesca (parole solo raramente
azzeccate, vere chicche – già, tutte quelle letture! –
nella pasta non lievitata della misera sintassi).
Comunque stavo chiacchierando, deciso, nervoso,
con una vodka dietro l’altro. Chissà se ti piaceva
bere, almanaccavo, su di te non si notava,
pur vero, che non si nota su tutti.
Ti squadravo. In testa, mi girava una frase tua,
perfino sulla via del ritorno, in tassi,
che i miei conoscenti hanno chiamato,
per me, il maldestro straniero trapiantato,
in uno dei primi giorni della mia permanenza.
Una frase tua, perfino lassù, mentre
stavo là a guardare, attraverso la finestra, che segnava
le impronte della mia fronte. Dicesti qualcosa,
(ancora nella sala didattica)
come se tu, solo a causa del proseguimento indisturbato
dei tuoi lavori di scrittore
( stavo meditando sul”solo”)avessi fatto richiesta
di documenti per il viaggio, che tu, non ti consideri
– un, che cosa?
Hai usato la parola “dissidente”. Questo in ungherese…
In ungherese? Diciamo in una lingua socialista esistita,
un tempo significava l’abbandono dei vincoli civici
per turpe motivazioni e per vie illegali (siano queste
sentieri per la caccia alla volpe o guadi di bufale).
Tu non potevi intendere cosi. La detta esposizione,
nella lingua tua neanche esiste e il tuo passaporto
era valido. Tu, secondo le regole ( perché là esistono
delle regole) hai cambiato dimora, ma “non perché”,
lasciamo perdere la semantica politichese, che è meglio.
Sappiamo, di che si tratta. Ma visto che è dovuto sorgere -
perché è dovuto sorgere – per questo o per quello,
non per quello, ma solo cosi…
Come sarebbe a dire che, noi ci trasferiamo, emigriamo!
Che prefissi verbali truffaldini.
Scriviamo costantemente il nastro di Möbius della
giustificazione. Dove sta tutta questa libertà,
o perlomeno l ’ orgoglio, per poter dire semplicemente:
Sono stato là, adesso sono qui. Fine.
A questo punto si accontentino di me.
Mi rivelo. (E dove è la possibilità per fare ciò?)
Già, chi mi credo di essere!
Mi reputo di non essere un sacco di cose,
comunque, anche questo riguarda solo me.
Mi stavo rimuginando ,
come potertelo raccontare queste cose,
se (come sembrava probabile) mi dovesse
capitare l’occasione.
Non mi capitò. Osservo il telefono.
Qualche giorno più tardi, taglio mezza colonna
dalla rivista, brillantemente redatta e stampata ,
su un tipo di carta molto piacevole al tatto,
l’allego ai due precedenti inserzioni.
Tolgo dal taccuino le annotazioni
che avevo preparato per questo testo.
Il tutt’ insieme finisce dentro una cartella, come pur'
questo testo quando sarà finito.
E aspetto, che mi siano spedite le tue poesie,
per poterle tradurre. Solo questo è ciò,
che sembra avere un senso.