Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Móricz Zsigmond: Seven Pennies (Hét krajcár Angol nyelven)

Móricz Zsigmond portréja

Hét krajcár (Magyar)

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az ódalamat.
- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám:
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://epa.oszk.hu

Seven Pennies (Angol)

The gods in their wisdom have granted the benefit of laughter also to the poor.
The tenants of huts do not wail all the time, often enough a hearty laughter comes ringing from their dwellings. I might even go to the length of saying that the poor often laugh when they have every reason to cry.
I happen to be thoroughly familiar with that kind of world. The generation of the Soós tribe that had brought forth my father went through the direst stages of destitution. At that time, my father worked as a day-labourer in a machine shop. There was nothing for him, nor for anyone else, to brag about in those days. (Yet brag they did.)
And it is a fact that never in my life was I to laugh as much as in those very years of my childhood.
How, indeed, should I ever again have laughed so heartily after I had lost my merry, red-cheeked mother, who used to laugh so sweetly that, in the end, tears came trickling down her cheeks and her laughter ended in a fit of coughing that almost choked her…
But she never laughed as merrily as on the afternoon which we spent searching for seven pennies. We searched, and we found them, too. Three were in the drawer of the sewing machine one in the cupboard… the rest were more difficult to find.
My mother found the first three pennies all by herself. She thought there ought to be more coins in the drawer, for she used to turn a penny by sewing and kept whatever she earned in that drawer. To me, the drawer of the sewing machine seemed an inexhaustible gold mine, and whenever you delved into it, all your wishes came true.
Thus I was flabbergasted to see my mother digging into a mess of needles, thimbles, scissors, bits of ribbon, braid and buttons, and, after she had poked around in them a while, to hear her say in astonishment:
“They have gone into hiding.”
“Who?”
“The coins,” she said with a laugh.
She pulled out the drawer.
“Come on, sonny, let us find the wicked things. Naughty, naughty coins.”
She squatted on the floor and put down the drawer so cautiously, she seemed to fear its contents might fly away; then she daintily turned it upside down, as though she were catching butterflies under a hat.
You couldn’t help laughing over the way she acted.
“Here they are, in here,” she giggled, and was in no hurry to lift up the drawer. “If there’s but a single one, it must be in here.”
I squatted on my heels and watched closely for a shiny coin to creep forth somewhere. Nothing stirred.
To be quite frank, neither of us really believed that there were any inside.
We glanced at each other, laughing over the childish joke.
I touched the drawer as it lay there upside down.
“Ssht!” my mother shushed me. “Keep still, child, or they’ll run away. You have no idea how nimble pennies can be. They run so fast, they simply roll away. My, how they roll…”
We rocked with laughter. We had seen often enough, how easily the pennies could roll away.
When we got over our fit of laughter, I stretched out my hand once more to lift the drawer.
“Don’t!” mother cried out, and I snatched back my finger as if I had scorched it on a stove.
“Easy, you spendthrift. Why be in such a hurry to send them off? They belong to us only while they are safe here, under the hood. Let them remain there for a little while yet. For, you see, I have to do some washing and for that I need some soap, and for the soap I must have at least seven pennies, they won’t give me any for less. I’ve got three already, I need four more, they must be in this little house. They live here, but they hate to be disturbed, and if they grow angry, they’ll vanish and we shan’t ever get hold of them again. Easy, then, for money is a delicate thing and must be handled gently. It wants to be respected. It takes offence quickly, like a sensitive lady… Don’t you know a verse that would lure it from its house?”
Oh, how we laughed while she babbled along! My incantation was odd indeed. It went like this:
“Uncle Coin, I’m no liar,
Your house is on fire…”
At this I turned the drawer right side up again.
There was every kind of rubbish below it, but coins… there were none.
My mother kept rummaging in the heap, making a sour face, but that didn’t help.
“What a pity,” she said, “that we have no table. It would have been more respectful to turn it over on a table, and then the coins would have stayed put.”
I swept up the things and put them back into the drawer. Mother was doing some hard thinking the while. She racked her brains to remember whether she had some time or other put any money elsewhere, but she couldn’t recall it.
Of a sudden, I had an idea.
“Mother, I know a place where there is a coin.”
“Where is it, sonny? Let us catch it before it melts like snow.”
“There used to be one in the drawer of the glass cupboard.”
“Oh, my lamb, I’m glad you didn’t tell me before, it would surely no longer be there.”
We stood up and went to the cupboard that had lost its glass pane ever so long ago; the penny was actually in the drawer I had suspected it to be in. I had been tempted to filch it for the past three days, but I never mustered enough courage to do so. Had I dared, I would have spent it on candy.
“Now we have got four pennies. Don’t worry, sonny, that’s already the bigger half. All we need is three more. And if it has taken us an hour to find four, we shall find the rest before we have a snack. That will leave me plenty of time to do a batch of washing by nightfall. Come on, let us see, perhaps there are some more in the other drawers.”
All would have been well, had each drawer contained one coin. That would have been more than we needed. For, in the prime of its life, the old cupboard had done service in a prosperous dwelling, where it had harboured many treasures. In our home, however, the poor thing contained little enough – weak-chested, worm-eaten, gap-toothed as it was.
Mother chided each drawer as she pulled it open.
“This one used to be rich – once upon a time. This one never had a thing. This one here always lived on tick. As for you, you miserable beggar, you haven’t a farthing to your name. This one won’t ever have any, we keep our poverty in it. And you there, may you never have a single one: I ask you for a penny just this once, and even so you begrudge it me. This one is sure to be the richest, look!” she burst out laughing, as she jerked open the lowest drawer, which had not a splinter to its bottom.
She hung it around my neck, and we both laughed so hard, we had to sit down on the floor.
“Wait a minute,” she started, “I’ll get some money in a jiffy. There must be some in your father’s suit.”
There were some nails in the wall upon which our clothes were hung. My mother delved into the topmost pocket of my father’s jacket, and, marvel of marvels, her fingers pulled out a penny.
She could hardly believe her eyes.
“Bless me,” she shouted, “here it is. How much does that make? Why, we can hardly manage to count them all up. One – two – three – four – five… Five! All we need is two more. Two pennies, that is nothing. Where there are five, there are bound to be two more.”
She went about feverishly searching all my father’s pockets, but alas, to no avail. She couldn’t find another. Even the merriest jokes failed to lure forth two more pennies.
My mother’s cheeks burned like two red roses with excitement and exertion. She was not supposed to work, for, whenever she did, she was taken ill. This was, of course, a special kind of work, and you can’t forbid people to look for money.
Snack-time came and went. Soon it would be getting dark. My father needed a clean shirt for the morning, and no washing could be done. Well-water alone was not enough to remove the greasy dirt.
Suddenly, mother tapped her forehead:
“How silly of me. I never thought of searching my own pocket! Now that I think of it, I shall have a look.”
She did, and sure enough, there was a penny in it. The sixth one.
A veritable fever took hold of us. Just one more penny was lacking.
“Let me see your pockets, perhaps there is one in them.”
Dear me, it was no good showing them. They were empty.
It was turning dark, and there we were with our six pennies, we might as well have had none for all the use they were. The Jewish grocer granted no credit, and the neighbours were just as penniless as we. Besides, you just couldn’t go and ask for one penny!
The best we could do was to have a good laugh over our own misery.
We were in the very throes of it, when a beggar came by, wailing his sing-song prayer for alms.
Mother almost swooned with laughter.
“Stop it, my good man,” she said, “I have been idle all afternoon, for I am short of one penny to buy half a pound soap with.”
The beggar, a kindly old man, stared at her.
“You are short of one penny, you say?”
“One penny, yes.”
“I’ll give it you.”
“A nice thing to take alms from a beggar!”
“Never mind, my child, I can do without it. All I need is a hole in the ground and a shovelful of earth. That will make everything well for me.”
He put the penny into my hand and shuffled along amidst our blessings.
“Thank goodness,” my mother said. “Now run along…”
She stopped short, then burst into ringing laughter.
“I can’t wash today in any case, but, just the same, it’s none too soon that we scraped together the money: it is getting dark, and I have no kerosene for the lamp.”
She laughed so hard, it took her breath away. A fierce murderous fit of coughing shook her body. She swayed on her feet and buried her face in her palms and, as I drew close to support her, I felt something warm trickling down on my hands.
It was blood, her precious, hallowed blood. That of my mother, who could laugh so heartily as few people can, even among the poor.
 
(Uploader's note: Unfortunately the translator's name was not mentioned in the source. Should anyone know the name, please share it with us, so that we can make up for the missing information.)



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásahttps://dmdujour.wordpress.com/

minimap