Annyi ábrándtól remegett a lelkem (Magyar)
Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könnyű nő mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál. Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,
élettől nehéz, viselős a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej. Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám. Sírva élő és mosolyogva játszó,
szörnyű színpadon suhanó szinésznő,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík fojtogatta már csecsemő-fiunkat,
lázmérő ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keserű kötéssel,
egyet akarva. Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszerűen jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen. Tűvel, ollóval, kopogó gyűszűvel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment. Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami jő, az iszonytatóra.
Ámde én, költő, az időre dörgök,
hogy ne rohanjon, s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
őrködő anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval, aki áldottan megy előre árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett fővel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel. 1921 |
Wieviel Träume (Német)
Wieviel Träume bedrängten meine Seele,
wieviel leichten Frauen war ich verfallen!
Dir gilt heut mein Lied, die die Nacht der Nächte
mit mir durchlebte. Gattin, Amme, sorgende Magd, Geliebte,
Leidgeprüfte, Lebens- und Kummerträchtige,
Duft von Wein und Milch, wie von alten Träumen
seltsam Umwehte. Meines Daseins Würze und tief Vertraute,
ahnend stets die gnadenerfüllte Stunde,
wenn mein Engel sich meinem armen Zimmer
naht mit der Harfe. Lebenswarme, lächelnde Lustgespielin,
tapfre Tragödin auf schrecklicher Bühne,
welche Rolle gelang dir, als uns zu Boden
streckte das Schicksal! Als der Tod schon würgte unseren Säugling,
als, das Thermometer in zitternden Händen,
wir zusammenwuchsen in bitterem Bunde,
eines nur wollend. Wer besiegt dich? Ohne große Gebärden
gehst du klein und still durch die ärmlichen Räume,
traurig sitzen sehe ich dich in der Küche,
immer bescheiden. Nadel, Schere, das hämmernde Fingerhütchen
in zerstochenen Fingern, seh ich dich nähen
zwischen Sorgen, Knöpfen und Kinderhemdchen,
weinen und lächeln. Weinen über das Kind, das nie mehr dir lächelt,
lächeln über der Zukunft schreckliche Drohung,
während ich, der Dichter, die Zeit anrufe,
daß sie nicht renne. Und ich zeichne dein Bildnis, erdhaft und himmlisch,
mit dem klassischen Vers als die antike,
strenge blickende, myrtenbekränzte
trauernde Mutter, die gesegnet zwischen Schatten und Schlangen
vorwärts schreitet auf unwahrscheinlichem Wege,
hocherhobenen Hauptes, ihr Kind auf dem Arme,
gläubigen Herzens. |
