Kemény István: E' un giorno la vita (Egy nap az élet Olasz nyelven)

Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után
               szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált
székeit.
Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este,
               sátortető.
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal előre föl nem
               törhető.
Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, tizenegy autó
               odakint,
Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó:
               a valamink.
S máris megy kettő: „tudod, a kölkök nélkülem nem
               alusznak el”,
A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már
               ott a fej,
Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll, hogy
               menni fog,
Az asztal mögé bezárva ültem, mutattam: „kibújni
               sem tudok”.
Valami szél jött és bodzaszag volt, eltelt a második
               óra is,
Mutatta: „hány van?”, mutattam: „három. Hát neked?”, „jön a
               harmadik”.
És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy „még egy
               pillanat”,
Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve
               elszaladt.
Átmásztam én is, hogy elszökésre, menekülésre
               kész legyek,
Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk,
               részegek.
Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők
               vagyunk,
Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi:
               még igyunk.
Repülő zúg a másik égen, kezdődő, pontos
               napsütés,
Figuráit kirakja lassan a gyümölcsfák közé a
               nemsötét,
Fagyiért jön be egy család, a kocsmárosné a
               kertbe ment -
Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak teremt
               és teremt...

Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá
               erre sem,
Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan-
               egyesen.
Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára
               meghalok
s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki
               egy napot -
Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a
               csonka nap,
Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit
               mondanak.
Annak a napnak a délutánja fél kettő körül
               volna most,
Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne,
               hogy vagyok,
Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza a
               pénz iránt.
erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a
               délutánt,
Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pil-
               lantanék,
Azon a napon mesélés utánig megtartana a
               tartalék.
S ha alszanak már, kilenc után, el mezítláb akkor
               menni csak,
Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg
               férfiak.

Dal trentatré siamo rimasti in venti, quindici anni dopo
            un bel risultato,
Passato un’ora, l’oste portò dentro tutte le sue sedie
            in esubero.
Uomini e donne, ragazzi e ragazze, giugno, sera, tetto
            di tenda. 
Era un leggero frastuono, con parole grandi impossibile
            interromperla,
Le grandi parole son divenute leggero frastuono, fuori
            undici macchine,
Rimasti in venti: venti vestiti e soldi, undici macchine:
            il nostro avere,
E già partono in due: “sai, i ragazzi non s’addormentano
            senza di me,
L’altra, è venuto a prenderla il marito, la testa spunta di
            là oltre la siepe,
Un tempo l’importante era la terza: ferma col bicchiere,
            pronta a partire,
Stavo seduto incastrato dietro il tavolo, indicavo:
            „non riesco ad uscire”.
S’alzò il vento c’era profumo di sanbuco, passò anche
            la seconda ora,
Fa il segno:”quanti sono? ”io di rimando ”tre. E a te?”,
             „è in arrivo la terza”.
E con ciò, sgusciò vicino a me da sotto il tavolo, ancora
            „per un momento”,
Raccontava, e raccontando sgusciò via di nuovo, scappò
            via raccontando.
Sgusciai fuori anch’io, per scappare, per esser pronto
            a fuggire,
E all’improvviso è già mattino, siam’ ubriachi, rimasti
            in cinque.
Siamo dei segnalibri l’un l’altro, caduti fuori dal libro
            aperto della vita,
Formuliamo in parole un pensiero comune, vale a dire:
            beviamoci ancora.
Sull’altro cielo aereo romba, una incipiente, esatta luce
            del sole,
Tra gli alberi della frutta il non più buio dispone le sue
            figure,
Una famiglia entra per un gelato, l’ostessa è andata
            nel verziere -
La nostra settimana era piena, eppure Dio continua  
            a creare e creare...

Qui sarebbe la fine, ma con la mia vita non ho meritato
            neppure questo,
Se era mattino, tuttavia è diventato pomeriggio, a casa
            con il sessantuno.
Perché dovrei raccontare più preciso di così, che fra poco
            dovrò morire,
La felicità cruda, con la feroce disperazione non fanno
            un giorno intero –
Eppure ci vorrebbe quel giorno, per intero, almeno quel
            giorno monco,
Tanto, in ogni caso non dico mai niente, neanche a me
            dice nessuno.
Ora, del pomeriggio di quel giorno, sarebbe all’incirca
            l’una e mezza,
Avrei vissuto finora già tanto, che sarebbe sufficiente  
            per una vita,
Alla fine del mio vagabondare, per mancanza di soldi
            avrei più tolleranza.
Poter trascorrere un giorno intero coi bambini sarebbe
            una fortuna
L’orologio, lo specchio, e gli occhi altrui non guarderei
            sino la sera,
In quel giorno fino a dopo la favola serale durerebbe la
            mia riserva.
E dopo le nove se dormono già, via lontano di qua via
            di qua scalzo,
Correre fuori di qua, infine, come un uomo vecchio,
            creduto saggio.