József Attila: Mama (Mama Szerb nyelven)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

O mami  već nedelju dana
mislim tako od jutra rana.
Sa korpom što joj u krilu stenje
revnosno se na tavan penje.
 
Al΄ ja sam još iskren čovek bio,
urlikao sam i molio,
nek drugom da rublje sred pene,
nek na tavan ponese mene.
 
Ona je nemo prostirala,
nije me čak ni pogledala,
a rublje se šušteći vine
blistavobelo u visine.
 
Kasno je već za plač, a možda sam kriv
što tek sad vidim kakv je ona div:
kosa joj se na nebu vije,
a plavilo po azuru lije.