A Dunánál (Magyar)
1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2 Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3 Anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|
|
Junto ao Danúbio (Portugál)
I.
Sentado no cais, na pedra inferior,
via nadar cascas de melancia.
Imerso em meu destino, mal dava por
que a flor fala, o fundo silencia.
Como indo do meu coração, túrbido
e sábio, e grande, era o Danúbio.
Como os músculos, quando trabalha a gente,
lima, martela, faz tijolos, cava,
assim a onda e tudo o que é movente
rebentava, estendia, relaxava.
Qual a mãe, embalava-me com histórias,
limpando da cidade toda a escória.
E em gotas começou a cair a chuva,
depois parou, como se fosse o mesmo.
E, contudo, como quem olha de gruta
a longa chuva, eu olhava o termo:
chuva eterna, insensível, o passado
sem cor caía, antes variegado.
Corria o Danúbio. E tal o menino
no seio fértil da mãe distraída,
assim as ondas se entretinham comigo
e pra mim dirigiam sua risa.
No fluxo do tempo tremiam elas,
como de túmulos as pedras trémulas.
II.
Eu sou assim, que há cem mil anos contemplo
já o que, de repente, vejo a sós.
Um segundo, e está pronto todo o tempo
que comigo observam cem mil avós.
O que não viam vejo, preocupados
em cavar, abraçar, matar, fazer
o preciso. Vêem, à matéria dados,
o que eu não vejo, posso bem dizer.
Conhecemo-nos como dor e alegria.
O passado é meu, deles o presente.
Poema escrevemos – são quem o lápis guia
e eu sinto-os e recordo ardentemente.
III.
Minha mãe era cumana, o pai metade
sículo, metade romeno, ou fosse
todo. Da boca do pai era a verdade
linda, da boca da mãe comer doce.
Um ao outro se abraça, quando me movo.
Estou triste às vezes por razões que tais –
esta morte, de que sou. «Tu verás como,
dizem, um dia não seremos mais.»
Dizem, pois eu sou eles, enfim; assim,
sou forte sendo fraco, e recordo
que sou mais do que muito, pois sou em mim
avós até ao núcleo dos primórdios –
sou o Avô, que se desfaz a gerar: em
meu pai e minha mãe feliz me assumo
e meu pai, a mãe, dividem-se também
e assim me propago animado Uno.
O mundo sou – tudo, o que foi, é vivo:
as muitas raças que se deram luta.
Vencem mortos os conquistadores comigo
e a pena dos vencidos me tortura.
Árpád e Zalán, Verbõczi e Dózsa –
turcos, tártaros, eslavos e romenos
neste coração rolam – húngaros de hoje! –
que ao passado deve coração sereno.
…Eu quero trabalhar. É suficiente
luta ter que o passado confessar.
Do Danúbio as ondas, passado, presente,
futuro, ternas se vão abraçar.
A luta a que se deram nossos avós
em paz a dilui a recordação;
enfim ordenar coisas de todos nós
é obra nossa; e não é pouco, não.
Kiadó | Lisboa, Âncora Editora |
Az idézet forrása | Antologia da Poesia Húngara |
|