Illyés Gyula: Perché sei seduta di fronte a me… (Mert szemben ülsz velem... Olasz nyelven)

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
   és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
   és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
   látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
   a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
   s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
   nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
   olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
   feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -
   hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
   egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban
   nézek vissza és kérdezek, -
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
   sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz... Ne üljünk másképpen mi sosem már
   csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
   ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném?
   akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! - türjem csak ostorát én,
   mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
   ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
   hogy megtaláljalak.

Perché sei seduta di fronte a me, vedo solo il tuo viso
    e il mio non gli è accanto,
come son abituato a vederlo sulle fotografie,
   e negli specchi dell’ingresso;
 
perché sei seduta di fronte a me, solo su di te vedo
    i segni del tempo, ma non su di me,
il mio egoismo crede, che io sia lo stesso d’un tempo;
   mi si stringe il cuore.
 
Se i miei occhi ti guardassero come venticinque anni fa,
    e tu allora saresti la stessa di oggi:
non ci saremo mai incontrati! Non accorgendoci l’un
    dell’altro non ci saremo mai trovati!
 
Sebbene vivessimo nello stesso tempo, se i miei capelli
   già allora fossero stati come oggi: d’argento,
sebbene vivessimo nella stessa stanza, quando scende   
    la notte, tu non vorresti coricarmi vicino. 
 
Coincidenza, solo un miliardesimo di probabilità! –
    che io possa possedere fatalmente
l’unico essere di tutti i tempi, desiderando, che anche
    tu potessi amarmi come l’unico essere?
  
Perché sei seduta di fronte – ma dove? Mentre da solo
    mi guardo indietro e mi domando, –
come colpito dal proiettile, che rimbalza dal bersaglio,
     colui che riceve la ferita son io.
 
Perché sei seduta di fronte a me…Non sediamoci mai
    separati, ma solo stretti una vicino l’altro,
come la coppia di viaggiatori sul antico sedile aperto
   mentre li sferzava la raffica di vento.
 
Sediamoci così sino la fine – ti ricordi ancor amica mia?
    allora, volando, là a Sásd sulla slitta,
nella tempesta di neve! – possa io reggere la sua frusta
    stringendo ancor’ sul mio petto la tua testa.
 
Voliamo così sino la fine, perché arde ancor forte la sete,
    sia che tu stia qui, o distante come le stelle,
perché per ritrovarti, anch’oggi ramingherei attraverso
    il tempo e lo spazio stellare.