Babits Mihály: L’inverno sublime (Az előkelő tél Olasz nyelven)

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

1934. dec.

Il tempo è così silente e freddo,
silente e freddo, silente e freddo:
par di sentire l’inverno mentre  
scivola sul cielo madreperlaceo.
Vola setoso tra i nostri cenci,
venta sul viso, anche senza vento…
Oh, fresco, invisibile angelo,
sublime, splendido Inverno!
 
E presto giungerà anche la neve,
all’improvviso tutto diventa vivace.
Chi guarda fuori dalla sua finestra,
gli par di veder’ filare la marcia
infinita delle monache bianche,
e chi dalla bottega sulla strada esce,
lacrime soffici e bianche assediano
i suoi pacchi pesanti e il suo cuore.
 
Verso sera, si schiarerà a volte,
fanno capolino anche le stelle,
e ci troviamo come bambini incantati
sotto un grande albero di Natale,
i suoi rami non possiamo raggiungere,
ma ci irradia la luce delle sue candele:
sfavillando e burlandosi di noi
ci guardano le stelle natalizie.
 
dic. 1934.